2/07. - Csak ne foglalkozz vele!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aria

Tisztában voltam vele, hogy amint végigsétálok a lépcsőn kérdések áradata fog fogadni odalentről. Zora minden egyes alkalommal ezt tette, ha történt némi említésre méltó dolog valamelyikünkkel. Mivel eszem ágában sem volt vele beszélni, így halogattam a felkelést és azt, hogy szembe kelljen vele néznem. Nem akartam neki magyarázkodni, hogy tegnap este mit miért tettem. Sajnos még magam sem tudtam, hogy miért cselekedtem így. Miért mondtam ellent annak, amit megbeszéltünk? Azt mondta, hogy legyünk barátok, erre én azonnal megcsókolom? Bolond vagy Aria? Ellentmondtam magamnak azonnal, én akartam, hogy csak barátok legyünk. Láttam rajta, hogy én erőszakoltam ki a felajánlását, magától sosem mondta volna ezt nekem. Ő velem akart lenni úgy, mint régen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem erre vágytam, de túl vágya voltam, túlságosan féltem az újrakezdés gondolatától és attól, hogy minden onnan folytatódik, ahol abba hagytuk. Nem tudtam volna elviselni, ha újra folyamatosan veszekednénk, azt meg végképp nem, ha megint el kéne veszítenem azért, mert még mindig nem jövünk ki egymással. Nem voltam hajlandó kockáztatni, akkor sem, ha ez a dolog kétesélyes.

Amikor végül a földszintre értem, imádkoztam, hogy Zora már ne legyen itthon. Egyenesen a konyhába sétáltam és töltöttem magamnak a gőzölgő kávéból. Épp beízesítettem a szokásos két cukorral, amikor valaki mögöttem megköszörülte a torkát. Mivel abban a hitben voltam mostanáig, hogy egyedül vagyok, eléggé meglepődtem a hangon. Amikor megfordultam nem hittem a szememnek, mindenkire gondoltam, csak rá nem. Mit keres itt?

- Niall? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Szia. Kaphatok én is? - mutatott a kezemben tartott bögrére.

- Persze. - teljesen idiótának éreztem magam a közelében jelen pillanatban. - Mit kérsz bele?

- Elfelejtetted, hogy iszom a kávét? - dőlt neki az ajtófélfának, míg jót szórakozott rajtam.

- Őszintém, fogalmam sincsen.

- Két cukor, kicsi tej. - nevetett fel, míg aszerint ízesítettem be neki, ahogy mondta.

- Tessék. - nyújtottam át neki a kávéját.

- Köszönöm. - mosolygott rám, míg belekortyolt. - Tökéletes.

- Reménykedtem benne.

- És hogy vagy? - meglepett a kérdése.

- Jól vagyok, köszi. - valóban jól voltam, csak kicsit összezavarodott is egyben.

- Zora mondta, hogy Harry tegnap itt volt. Minden rendben ment? Megtudtátok beszélni? Nem volt bunkó?

- Persze, semmi gond, minden rendben van. - helyeseltem és nem is értettem, hogy miért feltételezi Niall, hogy bunkón viselkedett velem.

- Akkor jó. Tudod otthon már kevésbé. - olyan arcot vágott, mint aki elszólta magát valami olyan dologról, amiről nem kéne tudnom.

- Ezt, hogy érted?

- Jaj, semmi, tényleg, hagyjuk. - legyintett, mintha semmiség lenne, de tudtam, hogy nem az.

- Niall mond, ha már elkezdted.

- Oké, de ne mond vissza Harrynek. A barátnője, vagy menyasszonya teljesen ki van akadva. Meg van róla győződve, hogy Harry elhagyja őt miattad.

- Miattam? - visszakérdeztem, akkor is, ha tudtam, hogy igazat mond, mivel Harry tényleg erre készült.

- Miért teszel úgy, mintha nem erről lenne szó?

- Niall én nem akarok tönkretenni egy kapcsolatot. - szögeztem le neki.

- Ezt tudom, nem is te teszed tönkre, hanem az az önfejű Hazz és a már túl vagyok rajta gondolkodása. - mutogatott idézőjelet a kezeivel.

- Ezt mondta nektek?

- Ezt, de sosem hittünk neki. Sokszor kaptam rajta, hogy a közös képeiteket nézegeti a gépén és nem egyszer fordult elő, hogy sírógörcsöt kapott. Csak Louis tudta olyankor megvigasztalni. Nagyon hiányoztál neki, de elfojtotta. Aztán összeszedte ezt a modellt és úgy tett, mintha szeretné, de semmit nem érzett iránta soha. Ezért sem értette senki, amikor bejelentette, hogy megkéri a kezét. Hülyeségeket csinált azóta, hogy szétmentetek. - alig hittem el, amit Niall mondott.

- Nem könnyű ez a dolog.

- És most mi lesz? - nem értettem, hogy mit akar ezzel kérdezni.

- Hogy érted?

- Adsz neki még egy esélyt? - valamiért mostanában mindenki erre volt kíváncsi, de továbbra sem leltem meg rá a választ.

- Csak barátok vagyunk, de nem tudom később mi lesz belőle. - végül az igazság mellett döntöttem.

- Remélem vissza engeded őt az életedbe. - örültem neki, hogy mellettem áll.

- Igyekszem.

Már a szobámban készülődtem, amikor valaki kopogott az ajtómon. Mielőtt válaszolhattam volna, nyílt az ajtó és Zora jelent meg. Kissé cikis fejet vágott.

- Niall mondta, hogy találkoztatok. - alig értettem, amit mond.

- Miért suttogsz?

- Nem akarom, hogy meghallja, ugye nem baj, hogy itt van? - valóban aggódott.

- Miért lenne baj?

- Nem tudom, csak tudod, lehet, hogy újra együtt vagyunk. - mosolyodott el halványan.

- Igen? - örültem volna neki, ha tényleg újra rendeződik közöttük is a helyzet. Hivatalosan sosem szakítottak, de megbeszélték, hogy míg az őrület le nem zajlik körülöttük, addig napolják egymást, így eléggé keveset találkoztak és ha sikerült is nekik, akkor is csak baráti módon futottak össze.

- Igen, tegnap felhívott, hogy a városban van ő is és feljöhetne-e. Aztán, hát.. - szokatlan volt Zorától, hogy dadog.

- Lefeküdtetek?

- Le. - sóhajtott fel. - És azt mondta, hogy próbáljuk meg újra, most, hogy szüneten vannak.

- Ez nagyon jó Zora.

- Nekem mondod? Annyira hiányzott. - jó volt látni, hogy minden kerek nála. - És mi volt veled meg Harryvel?

- Semmi extra. Megbeszéltük, hogy barátok leszünk. - vontam vállat.

- Barátok?

- Barátok. - szögeztem le.

- Extrákkal? - miért kellett cukkolnia?

- Nem.

- Aria tudok a tegnapi csókotokról. - majdnem félre nyeltem, amikor ezt kimondta.

- Honnan? - nem volt mit tagadni.

- Niall. Harry tegnap elmondta neki, amikor lejött.

- Már akkor itt volt? - nem tetszett, hogy az első alkalommal elmondott mindet Niallnek.

- Igen. Örülnék neki, ha veletek is minden rendben lenne.

- Minden rendben is van.

- Nekem ne hazudj, nem ok nélkül csókolsz meg egy pasit, ezzel tisztában vagyok. Ne engem akarj átverni.

***

A fotó stúdiómban voltam, amikor megláttam az egyik magazinban egy cikket, ami kísérteties érzést keltett bennem. Azonnal a múltban találtam magamat, évekkel ezelőtt, amikor megpillantottam magam először egy újságban. Mostanra nem zavart annyira, mint akkor, de minden volt, csak jó érzés nem, az ahogyan elolvastam. Ismét ugyan az, a nagy hazugság, semmi több.

Újra? Fellobbant a láng?

Alig pár napja hoztuk a hírt, hogy Harry Styles oly sok év elteltével, újfent Los Angelesben tartózkodik. Azonban két nappal ezelőtt kapták lencsevégre régi kedvesével, Aria Simonssal, aki mostanra egy híres fotós lett a városban. A képek alapján eléggé úgy tűnik, hogy a régi pár felmelegíti a kapcsolatukat. A kérdés már, csak az, hogy mi van a jelenlegi barátnővel, sőt menyasszonnyal. Egy bennfentes szerint Harry topmodell barátnője, Carmen teljesen kiakadt a csókolózós képektől és a jegyesség felbontásával fenyegeti a popénekest. Vajon Stylest ez érdekli egyáltalán? Hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a régi szerelem után kacsingat, ami mondjuk ki, elsöprő volt annak idején.

Természetesen ott volt a kép, amikor az étterem előtt rosszul fordultunk és összeért az ajkunk. Semmifél csók nem történt akkor, de persze, hogy ezt is meg kell másítaniuk. Épp, hogy végig olvastam ezt a hülyeséget, már csörgött is a mobilom. Persze, hogy Harry keresett.

- Szia. - köszöntöttem a telefonban.

- Szia. Figyelj le kell mondanom a mai ebédünket, mert közbe jött egy interjú, amin részt kell vennem, de esetleg egy vacsora? - nem tudom, hogy miért gondoltam azt, hogy a cikk miatt mondja le az egészet.

- Nekem jó. - egyeztem bele a változtatásokba.

- Örülök neki, akkor érted megyek a lakásodra nyolc körül.

- Oké, akkor este. - már tettem volna le a telefont, amikor közbe vágott.

- Láttad? - tudtam, hogy mire céloz.

- Igen. Ne haragudj miatta.

- Miért haragudnék? Nem te írtad meg. - nevetett fel.

- De lényegében az én bénaságom miatt van az egész.

- Máskor is lehetsz ennyire béna, eltudnám viselni. - az az átkozott vonzereje, még így telefonom keresztül is működött.

- Harry. - szóltam rá, hogy állítsa le magát és a kétértelmű megjegyzéseit.

- Tudom. tudom.

- Carmen tényleg kiakadt? - valamiért tudni akartam.

- Fogalmam sincsen, amióta eljöttem nem beszéltem vele.

- Nem? - valamiért csodálkoztam ezen.

- Nem, nem akarok vele foglalkozni többet, amint alkalmam nyílik rá, megmondom neki, hogy vége.

- Miért gondoltad meg magadat? - igazából tudtam rá a választ, de hallani akartam.

- Tudtam, hogy előbb-utóbb kimondatod velem. Miattad édes, csak miattad.

- De Harry én nem ígérhetek neked semmit. - tényleg nem tudtam megmondani, hogy akarom-e én ezt ismét.

- Nem is várom el, időd, mint a tenger baby.

- Nem akarlak hátráltatni.

- Nem teszed. Mennem kell, akkor este látlak édes. - imádtam, amikor becézett és ezt ki is használta.

- Szia Harry.

Alig vártam, hogy az óra nyolcat üssön és ismét vele tölthessek egy kis időt, csak az volt a nyak kihívás, hogy ne vessem bele magam a nyakába, amint meglátom. Valamiért semmi sem érdekelt, csak az, hogy vele lehessek és mellettem legyen.

2/06. - Idióta!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

- Nem megmondtam, hogy ne gyere ide? Pláne nem egyedül. Tudtam, hogy ez lesz a vége. - most az egyszer teljes mértékben megérdemeltem a kioktató szavakat Louistól. Csodálkoztam is azon, hogy ennél jobban nem akadt ki, tekintve azt, hogy alig két napja totál részegen hívtam fel őt, azután, hogy Aria faképnél hagyott az étteremben. Folyamatosan próbálom őt hívni, de nem veszi fel nekem a telefont, ami lassan az őrületbe kerget. Legalább, csak annyira hallgatna meg engem, hogy bocsánatot tudjak kérni a képtelen viselkedésem miatt. Komolyan, mit is képzeltem? Tudhattam volna előre, hogy nem lesz annyira egyszerű, mint ahogy gondoltam és így visszatekintve én vagyok a világ legidiótább férfia, aki egy mosdóban akarta újra elcsábítani azt a nőt, aki egykor a mindent jelentette számára. Gratulálok Harry Styles, ezt jól megcsináltad.

- Mindenben igazad van Lou. - ekkora mértékű döbbenetet még sosem láttam az arcán, nyilván nem számított arra, hogy egyet fogok vele érteni, mivel sosem szoktam.

- Tessék, hogy mondtad? Szerintem nem hallottam jól.

- Rád kellett volna hallgatnom. - vetettem le magam az ágyra, ami annyira ismerős volt, még az illatok is, pedig több éve nem jártam már ebben a lakásban. Túl sok időt akkor sem töltöttem itt, alig, hogy megvettem a kapcsolatunknak vége lett, így azóta nem tértem ide vissza.

- Ez sosem kérdés, de komolyan nem értem, hogy voltál erre képes?

- Én sem tudom, de ott volt ő és adta a jeleket, az elején benne is volt a dologban, visszacsókolt, éreztem a testén, hogy vágyik az enyémre, aztán egyik pillanatról a másikra bekattant és ellökött magától. De ettől függetlenül tudom, hogy hülyeséget csináltam. - mélyen legbelül annyira reménykedtem benne, hogy egyszer nem fog leállítani és minden olyan lesz közöttünk, mint régen.

- Nem tudsz az ő fejével gondolkozni Harry, adj neki időt, hogy lenyugodjon.

- Csak abban reménykedem, hogy szóba fog még velem állni. - sóhajtottam fel tehetetlenségemben.

- Ugye azt tudod, hogy neked gyakorlatilag még menyasszonyod van?

- Ne is mond. - túrtam bele idegességemben a hajamba.

- Carmen teljesen ki volt akadva, amikor elmentél. Velem kiabált, hogy miért engedtelek el ahhoz a lányhoz, meg, hogy én biztosan nem kedvelem őt és ezért akarom, hogy újra Ariával legyél, mert őt szerettem. Teljesen hibbant az a nő.

- Ezt jól megfogalmaztad, teljesen találó rá. - nevettem fel jóízűen, ami az elmúlt napokban nagyon nem volt rám jellemző.

- Komolyan elakarod venni? - hirtelen kaptam fel a fejemet.

- Magam sem tudom mit akarok már. Amikor megkértem, akkor úgy gondoltam, hogy helyesen cselekszem, de ez pár napja teljesen megváltozott.

- Néha olyan dolgokba futsz bele, amit valójában nem is akarsz, szerintem ez is olyan. - ült le mellém az ágyra.

- Tudod, teljesen igazad van. Az egyetlen dolog, amit valóban akarok az Aria és, hogy újra az enyém legyen.

- Számomra ez sosem volt kérdés. Mellette sokkal másabb voltál, sokkal élettel telibb, boldogabb.

- Tudom.

***

Csak álltam a lakása ajtajában és töprengtem. Mit keresek én itt? Mit fogok neki mondani, ha kinyitja azt az ajtót? Egyáltalán itthon van, vagy teljesen feleslegesen idegesítem magam? Legjobban az elutasítástól féltem, attól, hogy elküld, amint meglát. Sajnos erre a lehetőségre volt a legnagyobb esély, azok után, amit tettem. Tisztában vagyok vele, hogy követelőző voltam és ostoba. Kezdtem rájönni az eltelt percek függvényében, hogy nagy valószínűséggel örökre elvesztettem őt. Rávettem magam, hogy lenyomjam a kis fekete csengőt, a fehér fa ajtó keretén. Hallottam megszólalni bent a szerkezet másik felét, ami a hangot adta ki. Nemsokkal később lépések zaja ütötte meg a fülemet, ahogy a bent lévők személyek egyike meghallotta a csengést, ami az én jöttömet jelezte. Felmerült bennem, hogy még azelőtt lelépek, hogy kinyílna az ajtó, de minden voltam, csak gyáva ember nem, aki elszalad az általa okozott problémák elől. Többé már nem követem el ezt a hibát. Aztán megtörtént. A bejárat tágra nyílt előttem és az ismerős vörös tincsek fogadtak, amik sokkal hosszabbak voltak, mint amire emlékeztem. Tőle is arra számítottam, hogy számon kér, vagy kiabálni kezd velem, amiért itt vagyok. Helyette széles mosoly terült el az arcán, amint tudatosult benne, hogy ki vagyok, majd minden előjel nélkül a nyakamba ugrott.

- Harry. El sem hiszem, hogy te vagy az. - kiabált bele a fülembe.

- Zora, én is örülök neked, de megsüketülök, ha még egyszer bele üvöltesz a fülembe. - nevettem fel, míg viszonoztam a lány ölelését.

- De valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem miattam jöttél és nem azért, hogy beköszönj és megmutasd, hogy még élsz. - tette csípőre a kezét, amikor eltávolodott tőlem.

- Mindig átláttál rajtam. - ingattam meg a fejemet.

- Ez csak természetes. - invitált beljebb a lakásban. - Na, ki vele. Miért jöttél?

- Itthon van? - csak ennyit kérdeztem, de tudtam, hogy tudni fogja kire célzok.

- Nem, nincs itthon.

- Oh. - kissé csalódott voltam, amiért nem volt otthon. - Reméltem, hogy itt lesz.

- Miért Harry? Mi volt az a jelenet az étteremben? - gondoltam.

- Valahogy sejtettem, hogy elfogja mondani és őszintén nem tudom Zora. - sóhajtottam fel tehetetlenségemben.

- Persze, hogy elmondta nekem. Nem értelek Harry, nemrég jegyeztél el egy másik lányt. Komolyan, miért vagy itt? - erre számítottam tőle, hogy nem fog kertelni és ez is kellett nekem, mert most az egyszer őszinte akartam lenni, nem volt már mit titkolnom előttük.

- Miatta. Amikor megláttam őt abban a műsorban, minden elfojtott érzelmem iránta felszínre tört és nem tudtam másra gondolni, csak rá. Carment megkérni hülyeség volt, mert az utóbbi napok rávilágítottak, hogy nem érzek iránta semmit. Csak vele próbáltam tompítani az űrt, amit Aria hiánya okozott. Azt hittem sikerült, de amint kiderült, magamat is csak ámítottam. - nem gondoltam, hogy tényleg ennyire megnyílok majd.

- És ezt neki is elmondtad?

- Nem. Próbáltam úgy tenni, mintha csak barátok lennénk, de amint látod ez az első alkalommal elbukott, ahogy megérinthettem őt.

- Észre vettem. - Zora ma elég sokat ingatja a fejét, de nem csodálkozom rajta, megérdemlek minden rosszalló pillantást és mozdulatot.

- Harry. - a csodálkozó hang a nappali ajtajából jött. Zorával egyből oda kaptuk a fejünket és Aria döbbent arca fogadott mindkettőnket. Annyira elbeszélgettünk, hogy meg sem hallottuk az ajtó hangját, mert bizonyára nem nesztelenül osont a saját lakásában.

- Szia. - köszöntem félénken. - Beszélhetünk?

- Igen. - látszott rajta, hogy nem teljesen van kibékülve az ötlettel, de örültem, hogy legalább bele ment.

- Menj utána. - suttogta Zora, amint Aria eltűnt a lépcsőn felfelé. - Az utolsó ajtó balra az ő szobája.

- Köszönöm. - ezzel elindultam felfelé és már előre imádkoztam, hogy bírjak magammal és ne akarjam egyből megcsókolni őt.

Kopogtam az ajtaján és addig nem nyitottam be, míg a Gyere jelzés el nem hagyta ajkait. Érdekes mód az új lakásban is szinte megszólalásig hasonlított a szobája a régire. A berendezés ugyan az volt, csak a szoba elrendezése volt más és a mérete, mert ez a szoba hatalmas volt a másikhoz képest. De az elmaradhatatlan erkély innen sem hiányozhatott.

- Mi az? - hallottam meg a csodálkozó hangját.

- Ez a szoba annyira te vagy és az erkély. - mosolyogtam el.

- Imádom és nem is volt kérdés, hogy kell ez a szoba nekem. - annyira jó volt hallani, ahogy beszélt.

- Tudom. - láttam, ahogy megszeppenve rám kapja a tekintetét.

- Miről akartál velem beszélni?

- A múltkoriról, csak bocsánatot akartam kérni. - követtem őt ki az erkélyre, ahol sötétség honolt, mert időközben besötétedett.

- Mi ütött beléd? - fordult meg és hátrébb kellett lépnem egyet, hogy ne legyen neki kényelmetlen a helyzet.

- Örülnék neki, ha megtudnám magyarázni, de képtelen vagyok megfogalmazni. Talán úgy tudnám körülírni közelítőleg, hogy az érzelmeim vezéreltek. - féltem kimondani ezen szavakat, mert nem akartam csalódni.

- Miféle érzelmek? - tényleg meglepődött.

- Szerintem tudod. - hajtottam le a fejemet, mert kezdtem egyre inkább zavarban lenni, nem voltam az az érzelgős típus mostanában, így nehezemre esett erről beszélni.

- Tőled akarom hallani Harry. - valahogy sejtettem, hogy addig nem áll le, míg el nem mondok neki mindent.

- Rájöttem, amikor megláttalak abban az interjúban, hogy még most sem vagy nekem közömbös ennyi év elteltével sem és azért jöttem vissza, hogy megtudjam, van-e még esély kettőnknek.

- Harry. - hezitált.

- Nem kell mondanod semmit, mert a múltkor tisztán a tudtomra adtad, hogy te nem úgy érzel, ahogyan én. - próbáltam rávenni, hogy ő is mondjon valamit az irántam táplált érzelmeiről.

- Nem erről van szó, csak nem vagyok arra kész, hogy újra bele vágjak egy kapcsolatba, veled. - amikor hozzá tette, hogy veled, a szívem szakadt meg.

- Nem erőltetek semmit Aria.

- Én azt tudom. Miért jegyezted el a barátnődet, ha közben érzel irántam még valamit? - valahogy sejtettem, hogy erre is kíváncsi lesz.

- Menekültem. Azt hittem, ha előre lépek, akkor téged hátra hagyhatlak, de csak ámítottam magam, mert soha nem felejtettek el, minden nap a fejemben voltál és általában másra sem tudtam gondolni.

- Miért most jöttél? - jó kérdés.

- Erre nem tudok válaszolni. Megláttalak és újra minden, amit elfojtottam felszínre szökött bennem és tettem, amit tettem, magamon kívül.

- Nem tudok erre mit mondani neked.

- Nem is várom el tényleg, csak azt kérem, hogy ne utasíts el engem, hagy legyek veled. - reméltem, hogy bele megy.

- Harry nem akarom, hogy újra előforduljon, ami a múltkor. Tényleg nem akarok ebbe bele menni, nem megy. - titkon abban reménykedtem, hogy megcsókolhatom ma este, de nem akartam elrontani a dolgokat.

- Persze, ahogy szeretnéd.

- Köszönöm. - mosolygott rám, amitől a lábaim remegni kezdtek.

- Akkor barátok? - nyújtottam neki a kezemet.

- Barátok? - teljesen ledöbbent, ahogy ezt kimondtam.

- Nem ezt akarod? - reménykedtem benne, hogy azt válaszolja, nem.

- De. - ezzel kezet fogott velem.

- Figyelj. Holnap eljössz velem ebédelni? Gondolom van ebédszüneted, nem?

- Persze van, elmehetünk valamit megenni. - régen voltam ennyire boldog egy egyszerű ebéd gondolatától.

- Remek, akkor érted megyek délre.

- Rendben. - mosolygott.

- Akkor én megyek, jó éjt Aria. - csak egy puszit nyomtam az arcára és meg is fordultam, hogy kisétáljak a szobából.

- Harry. - már az ajtóban voltam, amikor utánam szólt. Ahogy megfordultam már mögöttem is volt és reagálni sem tudtam arra, amikor az ajkait az enyémre nyomta. Kellett egy perc mire viszonoztam a csókot, maga volt a mennyország, ahogy a nyelve táncolt az enyémmel.

- Ez mi volt? - kérdeztem rá, amikor eltávolodott tőlem.

- Nem tudom. Ne haragudj. - szinte sírva fakadt.

- Ne butáskodj édes, miért haragudnék rád? Nem kell vele foglalkoznunk, ha nem akarsz. Hagyok neked időt mindenre. Csak kérlek, ha döntésre jutottál, akkor tájékoztass. Megfogom érteni, ha elutasítasz és azt is, ha újra kezdenéd. Biztosíthatlak én itt vagyok és bármikor szívesen folytatnám a kapcsolatunkat, mert őszintén nem tudom, hogyan élhetnék nélküled. - egy gyors csókot nyomtad ajkaira, majd magára hagytam ténylegesen is.

Örömmel leszek a barátod Aria Simons, ha ez kell ahhoz, hogy újra a karjaimban tartsalak, mint menyasszonyom.

2/05. - Minden idők legrosszabb ötlete!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aria

Nem tudtam a pillanat hevében, hogy mitévő legyek. Csak álltam lemerevedve és arra vártam, hogy ő mit fog lépni. Megcsókol vagy megállítja magát? Azt sem tudtam én magam mit szeretnék. Természetesen az egyik felem üvöltött azért, hogy mozduljak előre és zárjam be a kettőnk között lévő még fennálló távolságot, míg a másik hátrálni akar mindaddig, míg el nem tűnök a közeléből. 

Felemelte a kezét és egy kósza tincset tűrt a fülem mögé, majd az eredeti helyére állt vissza, tőlem tartva a tisztes távolságot. Egész végig erre készült volna? Esze ágában sem volt megcsókolni engem?

- Te miért vagy itt? - kérdezett rá, miután én ugyan ezt kérdeztem.

- Felszoktam jönni, egyébként fotózok. - mutattam fel a gépet, ami a nyakamban lógott.

- Tudom. - mosolygott rám mindentudóan, mintha pontosan tudná az okát az ittlétemnek.

- Honnan?

- Láttam a műsort a tévében, amiben szerepeltél. - vont vállat egyszerűen.

- Láttad? - húztam fel a szemöldökömet. - Miért vagy itt Harry?

- Csak felnéztem ide, tudod, hogy mennyit jelent nekem. - ismét a fának dőlt, amitől megfeszültek a lábizmai, nekem meg nehezemre esett nem őt bámulni.

- Tudod, hogy nem így értettem. - forgattam meg a szemeimet.

- Tudom, de reméltem nem kell erre válaszolnom. - sóhajtott fel.

- Pedig kellene. - csípőre tett kézzel vártam, hogy végre beszélni kezdjen. - Nos?

- Munka. - tömör válaszából egyértelmű volt, hogy hazudik. - Van némi elintézni valóm a városban.

- Jól van. - nem akartam többet beszélgetni vele, így is merőben felkavaró volt számomra ez a hirtelen viszontlátás, nem voltam felkészülve rá. - Nekem most mennem kell, szia Harry.

- Várj. - kapta el a csuklómat, amikor elhaladtam mellette. - Ebédelj velem.

- Mi? Mikor?

- Holnap. - nem kérdés volt, egyértelművé tette, hogy nem hagy nekem választási lehetőséget.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne Harry.

- Csak egy ebéd, mi abban a rossz? - csalódottnak tűnt.

- Nem érzed furcsának a dolgot? Egy kicsit sem? - kérdeztem rá, mert személy szerint engem különösen feszélyezett a jelenléte, amit nem tudtam hova tenni, mert mikor még azt sem tudtam kicsoda ő, akkor sem volt meg ez a különös érzés. Talán a régen volt szerelmünk változtatott meg mindent.

- Miért lenne az? Csak egy ebéd Aria, semmi több. - jóleső érzés töltött el, ahogyan elhagyta telt ajkait a nevem.

- Oké.

- Akkor benne vagy? - szabályosan felcsillant a szeme.

- Igen. - talán most először mosolyodtam el őszintén az elmúlt időszakban.

- Elvigyelek? - kérdezett rá, amint mellettem sétált.

- Nem kell, lejjebb parkolok.

- Értem. - hajtotta le a fejét. - Akkor holnap érted megyek, fél tizenkettőre. Hova menjek?

- Gyere a műtermembe, a belvárosba. Meg fogod találni, A Photography a neve.

- Saját céged van? 

- Igen. Nem tudtad? - azt hittem, hogy tud róla, ezek szerint nem érdeklődött utánam az elmúlt években.

- Tudnám, ha engedték volna. - motyogott az orra alatt.

- Tessék?

- Semmi, örülök, hogy sikerült. - nézett rám, míg féloldalasan mosolygott.

- Én is, bár nem volt egyszerű. - vontam vállat és bele sem akartam gondolni, hogy miként jutottam el idáig.

- Miért?

- Hagyjuk Harry, nem karok róla beszélni, próbálom elfelejteni azt az időszakot. - láttam rajta, hogy félreértette, mert megbántottság ütközött ki az arcára. - Nem úgy értettem.

- Nem?

- Persze, hogy nem. Ha akarnám se tudnám elfelejteni mindazt, ami..tudod.. - egyszerűen képtelen voltam kimondani.

- Tudom. - hálás voltam neki, hogy nem erőlteti a dolgot.

- Akkor holnap. - köszöntem el tőle, ahogy elértük az autóját.

- Igen. Később látlak, Aria.

A hazafelé vezető úton végig azon gondolkoztam, hogy helye-e, amit teszek? Tudtam, hogy nem bírnám ki, hogy ne legyek vele, de egyben rossz ötletnek is tűnt a vele töltött idő. Mivel tisztán éreztem, hogy még mindig nem közömbös számomra, így egyértelmű volt, hogy kerülnöm kéne őt, de valamiért képtelen voltam rá. Vele akartam lenni, csak sajnos volt egy nagy bökkenő, akit Carmennek hívtak és egy átkozott gyűrű, ami az ujján fityegett.

Amint haza értem egyből Zora szobájába vezetett az utam és nem foglalkoztam azzal sem, hogy éjszaka van és ő már régen alszik. Muszáj voltam felkelteni és azt mondta, hogy vészhelyzet esetére bármikor megtehetem, és vészhelyzet volt, de még mekkora.

- Zora. - ültem le az ágyára. - Zora.

- Mi van? - megijedt a hangom magassága miatt. - Megőrültél? 

- Bocsi, de vészhelyzet van. - megváltozott az arca, mikor rájött, hogy komolyan beszélek.

- Mi a baj?

- Itt van. - csak ennyi jött ki a torkomon.

- Kicsoda? - kérdezett vissza, míg lassan rájött, hogy mire is gondolok. - Itt van?

- Itt.

- Hol? Itt a lakásban? - már felakart volna állni, mire visszanyomtam az ágyra.

- Dehogyis. Itt Los Angelesbe.

- Honnan tudod? - nem volt annyira meglepődve, mint gondoltam.

- Találkoztam vele.

- Hogy mi van? Megölöm Niallt. - szitkozódott.

- Tudtam, hogy vele beszélsz, ugye tudtad, hogy ide fog jönni? - kérdeztem rá.

- Igen, csak azt nem, hogy ennyire hamar ideér. Nem akartam, hogy találkozz vele.

- Már késő. - nem is tudom, hogy hányadik alkalommal sóhajtok fel azóta, hogy beszéltem vele.

- Hogy érted ezt?

- Holnap vele ebédelek. - vártam Zora reakcióját.

- Meg vagy húzatva? - kiáltott fel.

- Nyilván. - vontam vállat.

- Ne húzogasd itt a válladat nekem Aria. Megbolondultál? Te is tudod, hogy ennek nem lesz jó vége. Menyasszonya van, szerinted, majd elhagyja miattad?

- Állj már le. Senki nem akarja, hogy elhagyja. Nem lesz többé közöttünk semmi, csak ebédelünk, egyszer és ennyi. - nem tudom, hogy magamat vagy őt győzködtem jobban, talán mindkettő.

- Biztos? Ismerlek és őt is, ennek rossz vége lesz.

- Semmi nem lesz, bízz bennem.

- Benned bízok. - tudtam, hogy jót akar nekem, de nem volt szükségem a kioktatásra.

- Bízz is. Na hagylak aludni, holnap reggel találkozunk.

- Rendben.

***

Másnap negyed tizenkettőkor kezdtem el az órámat bámulni, onnantól kezdve percenként ismételgettem a folyamatot. Úgy éreztem magam, mint egy bolond, aki a legelső randijára készülés fél, hogy az illető átverte őt. Ez a veszély engem nem fenyegetett, tudtam, hogy Harry sosem tenné ezt velem. Pontban félkor kinyílt az ajtó és megjelent ő. Eszméletlenül nézett ki a fekete farmerjében és a szürke koptatott ingben, amit viselt. Szokásos módon meg sem kellett magát erőltetnie annak érdekében, hogy jól nézzen ki. Mosolyogva közeledett felém.

- Készen vagy? Mehetünk? - nyomott két puszit az arcomra, mielőtt feltette volna a kérdéseit.

- Persze, menjünk, csak bezárok addig. - mosolyogtam rá, majd miután kitettem az "ebédelni mentem" táblát, bezártam a műtermemet.

- Hová megyünk? - kérdeztem rá, amikor már a kocsiban ültünk.

- Meglepetés. - játszott velem az eszem, amikor hirtelen úgy éreztem magam a közelében, mint régen. Kezdett minden újfent természetessé válni, ha tetszett, ha nem.

- Még mindig kibírhatatlan vagy. - nem is figyeltem magamra, hogy mi csúszott ki a számon.

- Előfordulhat. - szerencsémre nem bántottam meg a megjegyzésemmel.

Amikor megálltunk az étterem előtt ismételten meg kellett jegyeznem, hogy Harry valóban nem változott sokat, szokásosan egy eléggé nívós étterem előtt parkolta le az autót.

- Megfelelő? - suttogta a fülembe a kérdését, miközben az épületet csodáltam nagy szemeket meresztve.

- Ugye most csak viccelsz, ez csodás. - fordultam felé mosolyogva, aminek az lett a következménye, hogy az ajkam súrolta az övét. Megszeppenve álltam ott és nem tudtam, hogy mit csináljak, végül ő döntött és ellépett tőlem.

- Ne haragudj. - nem értettem, hogy miért ő kér bocsánatot tőlem, amikor én okoztam a kellemetlen helyzetet.

- Te ne haragudj, nem figyeltem eléggé.

- Tudod egyébként én nem bánom. - ez a válasz nagyon nem hiányzott nekem. - Bassza meg.

- Mi az?

- Fotósok. - rögtön megfordultam abba az irányba, ahova szúrós pillantásokat vetett.

- Szerinted meglátták? - félve tettem fel a kérdést.

- Minden bizonnyal. - vont vállat és megragadta a kezemet, hogy befelé húzhasson. - Gyere, kérlek.

- Állj meg Harry. Ne haragudj, nem akartam, hogy egy ilyen helyzetben lefényképezzenek. Most biztos azt hiszik, hogy csókolóztunk.

- Akkor legyen is okuk ezt írni. - nem számítottam arra, ami ezután következett. Egyszerűen behúzott egy folyosóra és vadul neki nyomott a falnak, míg éhesen csókolt meg. Abban a pillanatban feladtam és visszacsókoltam őt. Téptük egymás ajkát és többet és többet akartunk a másiktól.

- Még mindig akarsz ebédelni? - nézett rám reménykedő pillantások közepette, csak megráztam a fejemet. Beljebb húzott a folyosón és a Női mosdó ajtaján betolt.

- Mit keresünk itt? - kérdeztem meg annak ellenére is, hogy tudtam mit akar csinálni.

- Akarlak Aria, itt és most. - ezzel a kagylóra ültetett és félretolta a bugyimat, ami a szoknyának köszönhetően könnyű volt számra.

- Harry, mi van Carmennel? - utolsó próbálkozásomra sikerült megkérdeznem tőle.

- Mi lenne vele?

- Csak a menyasszonyod. - vontam vállat, míg azt néztem, ahogyan kiszabadítja magát.

- Az már nem olyan biztos, különben is téged akarlak. - éreztem, ahogy nekem feszül a férfiassága.

- Állj le. Nekem ez nem megy. - ellöktem magamtól mielőtt belém hatolhatott volna és leszálltam a földre.

- Miről beszélsz? - értetlenségében ide-oda kapkodta a fejét.

- Te most Carmennel vagy együtt és köztünk nem működött a dolog, nem akarom újra kezdeni. - ezzel szabályosan szaladva hagytam el a helységet, ami a maradéktalan örömöt nyújthatta volna nekem, de ez esetben az eszemre hallgattam és nem a szívemre, ami ezernyi darabra hasadt.

- Aria. Kérlek, ne haragudj, tudom, hogy ez túlzás volt. Ne hagyj itt. - kiabált utánam.

- Ne gyere többé a közelembe.

2/04. - Amikor nem tudsz leállni!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aria

- Hova mész? - annyira halkan próbáltam kisurranni, amennyire telt tőlem. Pechemre sosem voltam az a lopakodó típus. Természetesen a nappalin sem jutottam túl, amikor Zora hangja hallatszott a kanapé irányából. Mivel nem számítottam arra, hogy este tizenegykor még fent lesz, így eléggé rám hozta a szívbajt, annyira, hogy szabályosan felsikoltottam, amikor megszólalt a nagy feketeség közepette.

- Normális vagy? Majdnem megállt a szívem, ilyet ne csinálj többször. - kapkodtam a levegőt az ijedtség hatásának köszönhetően.

- A kérdésemre válaszolj légyszíves, ne terelj. - nem értettem különösebben a mostani túlaggódó viselkedést a részéről. Nem voltam már gyerek, így eltudtam magamtól is dönteni, hogy valami helyes vagy helytelen.

- Fotózni megyek Zora. - szemforgatása az őrületbe kergetett. - Miért csinálod ezt?

- Ezt akár én is kérdezhetném tőled. - fonta keresztbe karjait a mellkasa előtt.

- Mit? Csak fotózok, már ez is baj? - idegesített, hogy úgy csinált mintha az egyik szülőm lenne, aki rajta kapta a gyerekét azon, hogy az éjszaka közepén elszökik egy buliba. Komolyan, így éreztem magam.

- Te nem egyszerűen csak fotózol. Mikor jössz már rá végre?

- Mire kéne rájönnöm Zora, mire? - szabályosan kiabáltam, mert a viselkedése kiakasztó volt számomra.

- Arra, hogy őt kergetett, mindent miatta teszel. Ha emlékezni akarsz a múltra, akkor miért nem beszélsz Harryvel? Mert szerintem egyértelmű, hogy a régi kapcsolatotokat hajszolod ezekkel a képekkel, még, ha magadnak be sem vallod, engem nem tudsz átverni. - miért kell szinte minden beszélgetésünkben benne lenni a nevének?

- Nem miatta csinálom. - magamat sem sikerült meggyőznöm.

- Persze, csináld csak, de nem tudom, hogy meddig tehetsz úgy, mintha minden rendben lenne. mikor jössz rá, hogy ez már egy kicsit sok. Túlzásokba esel.

- Miért esnék túlzásokba? - kezdett terhelő lenni ez a beszélgetés.

- Két napja ezt csinálod éjjelente. Mikor fogsz aludni és enni? Engem ne nézz hülyének, mert tisztában vagyok vele, hogy azóta nem ettél, mióta láttuk azt az interjút vele. Ez nem egészséges Aria.

- Köszi az észrevételeket, de magamtól is eltudom dönteni, hogy mi a jó nekem. Elmentem. - ezzel az ajtó felé vettem az irányt és dühömben bevágtam azt magam előtt, ami rettenetesen nagyot szólt mögöttem, ahogy az ajtókeretbe csapódott.

Egész úton, míg a képeket kattogtattam, csak Zora és a szavai jártak a fejemben. Sajnos be kellett látnom, hogy némiképp igaza volt. Harrynek valóban volt hozzá köze, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Azért, mert még éreztem iránta valamit? Vagy csupán azért, mert a jó emlékekre akartam gondolni egyszerűen? A választ azonban hiába kerestem, nem találtam. A nagy elmefuttatásom közepette észre sem vettem, hogy hova kerültem. Ahogy körbenéztem minden emlék, pillanat megelevenedett előttem. Ahogy a kocsihoz sétál és keresgél benne valamit, majd amikor hirtelen letérdel elém és egy aprócska felnyitott dobozzal a kezében rám emeli csillogó, reménnyel teljes tekintetét, majd felteszi a mindent vagy semmit kérdést. Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp legördül az arcomon, forróságot hozva arra, majd a semmibe vész, ahogy találkozik a talajjal, pont, úgy, ahogy az egykori szerelmünk is. Semmis és meg nem történt.

Pillanatok alatt léptem át a múltba, az akkori jelenbe, vissza az adott jelentbe. Az emlék egyszerűen magába szippantott és úgy éreztem magam, mintha egy külső szemlélő ennék, aki végignézi, amint egy lány kezét megkéri élete szerelme.

***

- Megjöttünk. - fordult felém, majd kinyitotta az ajtaját és az én oldalamra sétált. Kinyitotta az ajtómat és kisegített.

- Istenem, ez gyönyörű. - ámultam el a kilátástól, ahogy Harry a tisztás szélére vezetett, ahonnan Los Angeles városára lehetett rálátni. A fények gyönyörűek voltak, ahogy a déli nap beragyogott mindent. Nem hittem, hogy valami ennyire gyönyörű lehet. Mindent teljesen másként láttam ideföntről. Elárasztott a béke és a teljes nyugalom. Elképesztő érzés volt idefent állni.

- Felakartalak ide hozni, hogy te is lásd ezt. - karolt át hátulról.

- Te már jártál itt? - kérdeztem rá, mert sosem mesélt nekem erről a helyről.

- Rengetegszer. Mindig ide jövök, ha elegem van. Ha nyugalomra vágyom és kikapcsolódásra. Ha kicsit elakarok szakadni a sztárságtól és átlagos akarok lenni. Itt annak érezhetem magam. - annyira jó volt hallani, ahogy önfeledten mesél erről a helyről és amit jelent neki.

- Meg tudom érteni, itt minden annyira nyugodt és állandó. - néztem körbe.

- Pontosan, itt mindig tudom mire számítsak. Nem kell attól tartanom, hogy rajongók és fotósok fognak rám támadni. Itt senki sem talál meg. - éreztem a neheztelést a szavaiban, neheztelt a saját életére.

- Csodás ez a hely. Ki tud még erről? - kíváncsi voltam, hogy a többiek is szoktak-e ide járni a bandából.

- Csak te és én. - adott egy gyors puszit a nyakamra.

- Tényleg? Senkit nem hoztál még ide fel? - fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek.

- Senkinek sem mutattam meg. Ez volt az én kis menedékem, de úgy gondoltam, hogy megosztom veled. Együtt mégis jobb, mint magányosan üldögélni idefent.

- Harry. - ugrottam a nyakába és alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

- Most miért sírsz? - kérdezte meg, amikor hallotta, hogy a könnyekkel küszködök.

- Mert annyira szeretlek. - suttogtam a fülébe és még szorosabban hozzá bújtam.

- Én is téged. - ekkor hirtelen eltávolodott tőlem és visszasétált a kocsihoz. 

Nem értettem mit csinál, vélhetőleg semmit nem tett, csak kinyitotta a kocsi ajtaját, behajolt, majd jött is vissza. Mire feleszméltem egy dobozzal a kezében állt előttem. Egy pillanatra ledöbbentem és az agyam azonnal pánikolni kezdett, hogy nehogy gyűrű legyen benne, mert nem tudom, hogy mit válaszolnék neki és nem állt szándékomban megbántani őt a bizonytalanságommal. Leereszkedett elém féltérdre és kinyitotta a dobozt, amiben a legszebb gyűrű pihent, amit valaha láttam. Harry szemei csillogtak, amikor találkoztak az enyémmel. Vártam, hogy megszólaljon, mert semmi mást nem tudtam, csak őt figyelni és próbálni visszafogni magam és a meghatottságtól nem elbőgni magamat.

- Oké, tudom talán túl korainak tűnik, amit most teszek, de minek várjak, nem? Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy téged akarlak, méghozzá örökké. Szerelmes vagyok beléd, attól a naptól kezdve, hogy a parkban megláttalak. Lenyűgöztél, ahogy olyan szenvedéllyel csináltad azt, amit szeretsz. Kicsit magamra emlékeztettél, ahogy én szeretem az éneklést. Én voltam a legboldogabb, amikor közelebb engedtél magadhoz. Amikor pedig először mondtad, hogy szeretsz, az leírhatatlan érzés volt számomra. Te nem a sztárt láttad bennem, nem Harry Styles érdekelt, hanem én, az átlagos Harry, akit senki sem ismert. Ezért rettentő hálás vagyok neked. Megtisztelné azzal, hogy hozzám jössz feleségül, Aria Simons?

- Igen.

Igen. Igen. Igen.

***

Nem. Nem. Nem.
Mostanra zokogtam a felismeréstől. Mi történt? Hogy siklott ki az életem ennyire? És akkor bevillant. Frederic. Az az átkozott pöcs. Minden miatta történt. Minden azután kezdődött. A veszekedések, a sorozatos viták és összeveszések, ami végül annyira elfajult, hogy mind a ketten a szétmentést választottuk. Valamiért onnantól kezdve minden más lett, már nem jöttünk ki egymással. Csak hagytuk, hogy az egész tönkremenjen és menthetetlen legyen, de miért tettük mindezt? Véleményem szerint egyikünk sem rossz ember, előtte minden tökéletes volt és mesébe illő. Aztán beférkőzött a bizalmatlanság, talán ebben keresendő a hiba. Már nem bíztunk a másikban, túl sok volt a külön töltött idő, annyira, hogy már nem tudtuk, hogyan kell egy párnak lenni és elfogadni a másikat a hibáival együtt. Mára már sajnáltam mindent, minden szót, amit hozzá vágtam, mindent amivel azt értem el, hogy vége legyen egy olyan dolognak, ami mindennél különlegesebb volt. Hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül, bele a semmibe, hogy elillanjon és semmissé legyen. Az én hibám.

***

Másnap reggel arra keltem fel, hogy Zora pont a szobám előtt telefonál valakivel, nem éppen hangtalanul. Szabályosan kiabált a vonal túlsó végén lévő egyénnel és biztosra vettem, hogy szóhoz sem hagyja jutni szerencsétlent. Nem tudom, hogy mivel idegesítette fel ennyire, de nagyon kíváncsivá tett. Kimásztam a meleg takaró alól és az ajtóhoz sétáltam, aminek nekinyomtam a fülem és próbáltam meghallani, hogy pontosan miről lehet szó. A hangmagasságnak köszönhetően szinte mindent tökéletesen hallottam.

- Hogy mi van? Te normális vagy? Hagytad, hogy ide jöjjön? Te is tudod, hogy ennek baromira rossz vége lesz. És mi van a csajjal? Micsoda? Nem hagyom abba, nem érdekel, ha nem jutsz szóhoz. Tiszta hülyék vagytok mind, de legfőképpen ő. Nem kell, hogy ide jöjjön, már senkit nem érdekel. Nem teheti ezt meg újra, értetted? Nem fogom hagyni, hogy fájdalmat okozzon neki. Semmi értelme. Ő már tovább lépett. Meg ne próbáld. Neked sem kell ide jönnöd. Egyikőtöknek sem. Ne idegesíts fel Niall.

Amikor meghallottam az említett nevet, visszahőköltem. Nem akartam többet hallani, mert így is eléggé egyértelmű volt. Csak abban reménykedtem, hogy tévedtem, hogy amire gondolok az nem igaz és nem ő jön ide. Nem akarom, hogy ide jöjjön. Mert, ha ez bekövetkezik, akkor lőttem a tervemnek, ami a felejtést foglalja magába. Ismerem magamat és tisztában vagyok vele, hogy nem tudnék neki ellenállni, ha próbálkozna. De muszáj leszek, mert még egy csalódást tőle nem bírnék már elviselni.

Kivágtam az ajtót, mire Zora rémülten nézett rám és azonnal lenyomta a vonalat. Láttam a szemében, hogy vívódik, hogy elmondja-e az imént történteket.

- Kivel beszéltél?

- Á senkivel, csak a munka, semmi különös. - persze, hogy hazudott nekem.

- Baj van? Eléggé idegesnek hangoztál. - benne voltam a játékában.

- Csak a szokásos, megint elrontottak valamit a nyomdászok, amit természetesen nekem kell helyrehozni.

- Hát részvétem. - nehezemre esett nevetni, mert utáltam, ha nem mondott el nekem dolgokat, főleg, ha azok ennyire lényegesek lettek volna számomra.

- Köszi. - nevetett fel, majd elsétált a folyosón.

Kicsivel később úgy döntöttem, hogy ostorozom magamat még egy kicsit és kimegyek ma este is oda, a magányos hegyre, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal. Ma viszont hamarabb akartam menni, így nyolckor le is léptem otthonról, ez alkalommal Zora nem vett észre. Röpke fél óra autóút után, meg is érkeztem. Leültem a szokásos fa mellé és csak a város fényeit bámultam. Elmerengtem benne és a gondolataimban. Azt próbáltam kideríteni, hogy mit fogok tenni, ha a következtetéseim jók és Harry valóban ide jön. De semmi kézzelfoghatót nem tudtam összehozni, gondoltam, majd lesz, ami lesz. Nem tervezek előre semmit. Egyenlőre az is elég volt, hogy azon töprengjek, hogy mi az ide utazásának oka. Azt beszéltem be magamnak, hogy biztos a banda miatt jön és valami hivatalos ügyből kifolyólag érkezik ide. Bár eléggé kételkedtem benne. De jobb volt ezzel áltatnom magam, mint, hogy bele gondoljak, talán miattam van az egész. Nem akartam reménykedni, egy kicsit sem. Még akkor sem, ha legbelül szerettem volna, a szívem mélyén. Azonban megfogadtam magamnak, hogy vele kapcsolatban innentől, csak az eszemre fogok hallgatni, ami azt súgta, hogy messziről kerüljem őt és soha többé ne engedjem magamhoz közel. Mikor meguntam az önsajnálatot, felálltam és visszaindultam a kocsimhoz. Azonban, amikor megfordultam, nem hittem a szememnek. Itt volt, itt állt alig két méterre tőlem és a fának támaszkodott. Alig mertem elhinni, hogy újra láthatom őt. Zöld szemei csillogtak a sötétben, míg rám emelte őket. Haja sokkal hosszabb volt, mint korábban, de őrjítően szexivé tette őt.

- Harry? - a neve kérdés formájában hagyta el az ajkaimat.

- Szia. Azt hittem egyedül leszek itt. - húzta ajkait mosolyra, míg ellökte magát a fától és felém kezdett sétálni.

- Hát én is. Mit keresel itt? - automatikusan csúszott ki a kérdés a számon.

- Látogatóba jöttem. - vont vállat.

- Kihez?

- Hozzád. - ekkor már olyan közel volt, hogy szabályosan éreztem az ajkamon a lélegzetvételeit.

Atya, úr isten.

2/03. - Válaszút.

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

- Harry. - integetett az arcom előtt, míg rosszallóan többször is megrázta fejét, mitől a szőke tincsei ide oda mozogtak. Azt figyeltem másodpercekig, csak gondolkoztam míg az agyamig semmi sem jutott el. Azt sem tudtam, hogy merre járunk és hányadik üzletet hagytuk el az órák leforgása alatt. Egyáltalán mennyi idő telt el?

- Tessék? - tettem úgy, mint aki meglepődik, hogy a nevét hallja.

- Elmondanád nekem, hogy miért nem vagy képes rám figyelni napok óta? Hol jár az eszed? Mert az biztos, hogy nem itt. - kezdtem érezni a figyelmetlenségem hátulütő jeleit. Tudtam, hogy ennek a vége a szokásos vádolgatás lesz, amit kicseszettül utáltam és amivel Carmen egy percre sem tudott leállni, ha nem ő volt az események középpontjában.

- Semmi különös nyuszi, csak sok dolog van mostanában, amivel foglalkoznom kell.

- Mi az a sok dolog? Egyértelmű, hogy ebbe az esküvőnk nem tartozik bele, mert egy percet sem vagy képes foglalkozni vele és bármiben is segíteni nekem, akárcsak egy kicsit is. - részben igaza volt, mert valóban a hideg futkosott a hátamon a készülődés miatt, de egyben idegesített is a gondolat, hogy ennyire rohan és nem képes várni semmivel sem, mintha holnap kelnénk egybe.

- Figyelj, nem azt mondom, hogy nem érdekel, de szerintem túlságosan rohansz vele, nem kell semmit elkapkodni.

- Sietek? - annyira meghökkent, mintha az imént azt mondtam volna el neki, hogy halálos beteg vagyok.

- Miért, nem? - húztam fel a szemöldököm és tudtam, hogy ebből a beszélgetésből semmiképpen sem jöhetek ki jól.

- Mond már meg nekem Harry, hogy mire várjak? Megkérted a kezemet és annyira szeretlek, hogy nem akarok hosszú évekig elhúzódó jegyességet, a feleséged szeretnék lenni. Akkora nagy baj ez? - néztem őt míg beszélt hozzám és konkrétan nem tudtam eldönteni, hogy a következő tette az lesz, hogy letépi a fejem a helyéről, vagy az, hogy zokogni kezd.

- Természetesen nem, de véleményem szerint ezzel nem kéne sietni, van időd a szervezésre, ne kapkodjunk, hisz gondolom, mind a ketten tökéletes esküvőt akarunk és egy felejthetetlen napot, amire mind a ketten jó érzésekkel fogunk visszaemlékezni évek múltán is. Nyuszi, a jó munkához idő kell. - annyira hihetőre sikeredett a mondandóm, hogy hittem saját magamnak, annak ellenére is, hogy tisztában voltam a szavaim igazságtartalmával, ami a nagy semmivel volt egyenértékű.

- Ebben igazad van. Ne haragudj, hogy kiakadtam, csak kezdett olyan érzésem lenni, hogy te nem is akarod ezt az egészet. - pirult el a mondata közben, de valahogy nem találtam cukinak, sokkal inkább az aggasztott, hogy igaza volt és talán nem is akarom ezt igazán.

- Ne aggódj, nem gondoltam meg magamat.

Újabb hazugság, pipa.

***

A hotelszobámban ültem, míg Car ruhapróbán volt, ami talán az utolsó csepp volt a képzeletbeli poharamban és megmondtam neki, hogy hagyjon békén egyenlőre ezekkel a szarságokkal. Természetesen megsértődött rám és kiabálva közölte velem, hogy majd egyedül megszervezi és nem is akarja, hogy többé bele szóljak. Lényegében nekem megfelelt.

A nagy fel-le járkálásom közepén Louis rontott be a szobámba és mint egy hülye, aki épp beszívott, kereste a távkapcsolót, miközben azt hajtogatta vég nélkül, hogy ezt nem fogod elhinni. Még is mit?

- Hol van az a szar? - káromkodott magában. - Le fogunk maradni róla.

- Miről? - szóltam közbe, de csak legyintett, hogy fogjam be és segítsek keresni. Végül a takaró alól rángattam ki a fekete tárgyat és az eszeveszett kezébe nyomtam.

- Az ötösön van. - kezdek aggódni a magában beszélés miatt, komolyan ez nem normális.

- Mi? - de nem sikerült befejeznem, amikor a képernyőn megpillantottam őt. Ott állt egy galéria kellős közepén egy kép mellett és szégyenlősen válaszolt a vele szemben álló riporter sablon kérdéseire. Gyönyörű volt és a haja is sokkal hosszabb volt, mint amire emlékeztem és a színe is más volt, de baromi jól állt neki. Inkább szőke volt mostanra, mint barna, de illet hozzá. Egy igazi nő volt, akiért még most is teljesen oda voltam, be kell vallanom.

- Miss Sinoms, ha kellene mi lenne az az egy szó, amivel jellemezné az új kiállítását? - a fotós feltette a következő kérdést, míg magamat azon kaptam, hogy tűkön ülve várom a választ.

- Talán most az egyszer fordul elő, hogy nem kell gondolkoznom ezen. Egyértelmű, hogy ez a szó, csak a "Múlt" lehet. - nem volt egyértelmű számomra, hogy miért pont ezt a szót választotta.

- Mit ért múlt alatt? - erre voltam én is kíváncsi.

- Sajnos ezt nem árulhatom el, de akik a valóságban is ismernek azoknak egyértelmű. - megmosolyogtatott, hogy továbbra is sejtelmes maradt.

- Köszönjük, hogy itt lehettünk. Végezetül nézzék meg ezeket a csodálatos fotókat. - ekkor sorban végig mentek minden fotón egyesével. Én meg tuti, hogy kiköptem volna a számban lévő folyadékot, ha éppen ittam volna. Olyan helyek voltak lefotózva este, pont szürkületkor, ahol többször voltunk együtt. Elsőre azt gondoltam, hogy ez csak a véletlen műve, de amikor a negyedik kép is egy helyszíne volt a múltunk darabkájának, akkor megvilágosodtam, hogy a Múlt szó ránk vonatkozik és az ismerős, pedig rám. Louissal egyszerre néztünk egymásra, ahogy a műsor egy másik témára váltott át. Kikaptam a kezéből a távirányítót és azonnal kikapcsoltam a tévét. Azt kívántam, bár ne nézette volna meg ezt velem. Minden érzésem a plafonon volt és nem tudtam magamat sem kontrollálni. Égtem.

- Mi volt ez? - tettük fel egyszerre ugyan azt a kérdést.

- Ha én azt tudnám. Miért csinált ilyen képeket és mikor? - megvolt a teljes kiakadás a részemről.

- A riport elején az állt, hogy alig pár napja fejezte be a fotósorozat készítését, ami eddig a legrövidebb idő alatt készült el. Harry, ezt alig három nap alatt hozta össze. - fulladozni kezdtem Lou szavai után.

- Szerinted az miatt volt? - emeltem ki az "az" jelzőt.

- Nem tudok neked pontosat mondani, de elképzelhető. - nem nagyon vártam meg, hogy befejezze. - Várj, most hova rohansz?

Valóban rohantam, át a közös nappalin a bal oldalra, ahol Niall szobája volt. Ha bárki tud erről valamit, akkor az csak is ő lehet. Tudtam, hogy napi szinten beszél Zorával, akkor is, ha előttem le is tagadta a dolgot.

- Niall. - álltam az ajtóban és vertem az ajtót, míg a nevét kiabáltam.

- Mi van? - nyitott ajtót a szőkeség, aki szemmel láthatólag éppen aludt.

- Tudsz valamit? - mentem beljebb a szobájába.

- Mit csináltál vele? - Louishoz beszélt, aki a hátam mögé állt.

- Nem szándékosan, most volt egy riport Ariával a tvben. - vont vállat.

- Ügyes voltál.

- Ha nem zavar itt vagyok én is. Niall, ha tudsz valamit, bármit vele kapcsolatban, akkor most kezdj beszélni. - nem tudtam, hogy mit akarok tudni. Azt, hogy valóban gondol rám vagy azt, hogy tovább lépett és a képeknek semmi köze hozzánk.

- Harry szerintem ez nem jó ötlet.

- Ne csináld ezt Niall, ha tudsz bármit, akkor kérlek mond el.

- Egy feltétellel, ha nem csinálsz hülyeséget utána. - valami nagy dolog lehet, ha erre kért.

- Oké, csak mond már.

- Beszéltem Zorával azon  a napon, amikor a sajtó közölte az eljegyzésedet Carmennel, azt mondta, hogy Aria teljesen kiborult. Aztán beszéltem vele, alig három napja és aggódott miatta, elmondta, hogy két napja nem látta, mert csak a várost járja és képeket készít. Egyetlen mondattal hagyta ott őt, hogy vissza kell mennie oda, ahol minden elkezdődött. Utoljára tegnap beszéltem vele, azt mondja talán már egy fokkal jobban van, de éjszaka hallja, ahogy a te nevedet hajtogatja. Szerintem még nem felejtett el téged és az eljegyzésed nagyon felkavarta őt, de jobban lesz idővel, ne aggódj. - meg sem tudtam szólalni azok után, amiket Niall mondott. Éreztem, hogy miattam készítette ilyen hirtelenséggel azokat a képeket, mert még jelentettem neki valamit. Tudnom kellett, hogy mit.

- Mit fogsz mondani Carmennek? - nyújtotta át Louis a bőröndömet.

- Basszus, teljesen elfelejtkeztem róla. Nem tudom, de most nem is érdekel. Majd kitalálok valamit. - ezzel a ruháimat kezdtem bele pakolni az üres bőröndbe.

- Ne menjek veled? 

- Nem kell Louis, komolyan jól leszek, csak beszélnem kell vele és ennyi. - a legnagyobb baj az volt, hogy a beszélgetés utáni dolgokkal nem voltam tisztában, mit csinálok utána?

- De, ha bármi van, hívj fel és megyek.

- Persze, de semmi gond nem lesz. - erősítettem meg benne, akkor is, ha nem tudtam, hogy valóban így lesz-e.

Még sehol nem tartottam, amikor Carmen jött be nagy szatyrokkal a kezében és döbbenten nézett minket.

- Mit csináltok? Hová pakolsz? Megyünk valahova? - fakadt ki egy perc alatt, amire semmi szükségem nem volt.

- Csak én megyek. - szögeztem le, míg újabb darabokat hajtogattam össze.

- Harry, mi ez az egész? - csattant fel.

- Örülnék, ha nem beszélnél így velem. Los Angelesbe megyek. - rövid válasz volt.

- Minek mész oda? Tudtam, hogy meggondoltad magadat, úgy tudtam. - ezzel leült az ágyra és sírni kezdett.

- Carmen ez hülyeség, nem gondoltam meg magam, csak el kell intéznem valamit, ennyi. - ezzel bezártam a bőröndömet és az ajtó felé kezdem húzni.

- Most komolyan itt hagysz? - nézett rám könnyáztatta tekintettel.

- Itt.

- Még is mit csináljak itt egyedül?

- Amit akarsz vagy haza is mehetsz, nekem édes mindegy. - érzéketlenné váltam az irányába és ez már semmi jót nem ígért.

- Hozzá mész, ugye? - megdermedtem, amikor ezt megkérdezte, mert sosem beszéltem neki róla. Egyszer sem.

- Nem. 

- Dehogynem, akkor miért vágsz ennyire rémült képet? Miért hazudsz nekem Harry? Miatta nem akarod ezt az esküvőt, ugye?

- Hülyeségeket beszélsz. - ezzel kinyitottam az ajtót.

- Harold Edward Stlyes, ha kimész ebből a szobából esküszöm, hogy köztünk mindennek vége. - az ideg azonnal elkapott, ahogy ezeket a fejemhez vágta.

- Nem érdekel.

2/02. - Kísértet a múltból.

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Folyton a fülemben cseng, ahogy Louis megrovóan beszél hozzám és folyamatosan arra emlékeztet, hogy mekkora hibát is követek el tulajdonképpen, ha véghez viszem azt, amit éppen a fejembe vettem. Csak állt előttem és végtelenítve beszélt, meg sem állva, engem szóhoz sem jutva. Nem is emlékszem rá, hogy láttam-e őt korábban ennél dühösebbnek. Talán nem. Engem pedig teljesen kiakasztott a tudat, hogy nem tud engem támogatni egy ilyen nagymértékű döntésben, hogy nem állt mellettem és egyértelmű jelét adta a nemtetszésének.  Normális vagy Harry? Komolyan? Szerinted ez megoldás, azok után, hogy alig pár napja kaptalak rajta, amint a régi képeiteket bámulod, miközben egy vodkás üveggel a kezedben fetrengsz az ágyban? Aztán elvárod, hogy örüljek, ennek a képtelen ötletnek? Hát ne is várd. Tudod, talán magadat áltathatod, de engem nem. Gondolkodj el a tetteiden, mert a végén több emberben is mély sebeket fogsz hagyni, ha így folytatod. Olyan, mintha most is itt lenne, hogy ezeket újfent hozzám vágja. A legjobban az rémisztett meg ebben az egészben, hogy a napok múlásával egyre inkább úgy éreztem, hogy igaza volt. Lehet, hogy csupán a félelem sarkalt erre a tettre? Vagy egy emlék, amibe minden erőmből próbáltam kapaszkodni? Nem tudom, de minél előbb tudnom kell a választ, mert félő, hogy túl késő lesz.

*Milano, két héttel korábban*

- Harry, te nem jössz velünk? - nyitott be a szobámba Niall, aki épp a bőrkabátját rángatta magára.

- Azt hiszem én most ezt kihagyom. Fáradt vagyok, húzós volt a mai koncert. - ásítottam a mondandóm közben, ezzel is tanúsítva némileg a kijelentésemet.

- Ahogy gondolod, de ha mégis meggondolnád, tudod hol találsz minket. - kacsintott rám.

- Persze. Jó szórakozást. 

- Meg lesz. - ezzel magamra hagyott, hogy végre magam maradjak a gondolataimmal.

Viszont valahogy tudtam előre, hogy nem lesz jó vége az egyedüllétnek, hisz mindig ugyan oda lyukadtam ki miatta. Hiába telt el két éve és léptem túl rajta - elméletileg - minden egyes alkalommal, ha magamra maradtam a gondolataimmal, vagy túl sokat ittam, csak Ő járt a fejemben és az, hogy visszasírtam minden közös pillanatot. Sokszor átkoztam magamat, hogy miért egyeztem bele abba az átkozott szünetbe, ami aztán a végét jelentette kettőnknek. Miért mentem bele egyáltalán? Egyértelmű volt, hogy nem örültem a dolognak és nem is értettem vele egyet már akkor sem. De az egyik elborult pillanataim egyikében, mikor már hetek óta nem láttam a koncertek miatt, annyira ideges voltam, hogy mindenféle hülyeséget vágtam a fejéhez, aminek az lett a vége, hogy kiszaladt a száján a szünet szó, amire én abban az idegállapotban rögtön rávágtam, hogy igen, szükségünk van térre. Bár ne tettem volna. Egyszerre voltam dühös rá és magamra is, mert ha bele gondolok, akkor én provokáltam ki ezt az egészet. Sajnos a dolgok a szakítással megváltoztak, és minden teljesen más lett, amikor kibékültünk. Minden a feje tetejére állt, a veszekedések elszaporodtak és minden egyes alkalommal durvábbak lettek kettőnk között. Tudtam, hogy ez okozta az egész halálát és vesztét.

Mire észbe kaptam már egy frissen megkezdett üveg vodka pihent a kezemben és lassan már a fele hiányzott. Ültem a gépem előtt, ami alig, hogy bekapcsoltam pittyegni kezdett és a Skype jelezte, hogy valaki hív. Kissé már homályosan, de kitudtam venni a barátnőm nevét. Carmen. Igen volt barátnőm, de én mégis a régire vágytam szüntelen, megállás nélkül. Talán ámítás volt az egész, de egyben mégsem. Mert szerettem Carment, csak volt egy apró bökkenő, hogy Ariába is szerelmes voltam és nem tudtam eldönteni, hogy melyik nőt akartam leginkább. Megnyomtam a fogadás gombot és Carmen gyönyörű, hibáktól mentes arca jelent meg azonnal előttem és szőke haja, ami most is, mint minden alkalommal tökéletes hullámokban omlott a vállára.

- Szia Édes. Milyen volt a koncert? - csilingelve tette fel a szokásos nyitó kérdését.

- Fárasztó nyuszi és nálad minden oké? - kérdeztem vissza.

- Persze, minden a legnagyobb rendben, ma volt egy fotózásom és remekül ment. - mosolygott rám.

- Ennek örülök és milyen fotózás volt?

- Fehérnemű. - hunyta le a szemeit, míg jót mosolyogtam a reakcióján, mivel tudta, hogy nem vagyok oda ezekért.

- Nyuszi. - szóltam rá.

- Igen?

- Semmi baj, már kezdem megszokni és amúgy is ez a munkád, így dolgozom rajta, hogy ne zavarjon. - az elején valóban féltékeny voltam, de talán ez érthető, ha a múltamat nézzük.

- Oké. - küldött egy puszit, amitől azonnal beindultam.

- Fejezd ezt be.

- Micsodát? - úgy tett, mintha nem tudná, hogy mit tesz velem.

- Ugye tisztában vagy vele, ha egy hét múlva találkozunk széttéplek?

- Alig várom. Édes most mennem kell, mert a csajokkal megyünk meginni valamit, de holnap hívlak. Rendben?

- Persze, érezed jól magadat.

- Köszönöm, de te ha lehet azt már ne idd meg. Látom az üveget édes, máskor jobban dugd el.

- Oké. - ezzel leakartam csukni a tetejét, ha ő nem szól közbe.

- Szeretlek Harry.

- Jó éjt Carmen. - ezzel bontottam a vonalat, akkor is, ha tudtam, hogy rosszul esik neki, hogy nem viszonozom a kijelentését, de egyszerűen képtelen voltam kimondani, akkor is, ha lassan két éve együtt vagyunk. Az érzés meg volt, de nem voltam képes a szó kimondására, többé már nem.

Másfél óra elteltével azon kaptam magamat, hogy a vodka szinte elfogyott az üvegből, én meg sírva nézem a régi képeinket, ahol még annyira boldogok voltunk Ariával és közben folyton őt szólítom. Két kibaszott éve azt hajtogatom magamnak, hogy miért? Miért kellett vége lenni-e annak, ami egy csoda volt közöttünk? Nem volt átlagos a kapcsolatunk, nem volt földhöz ragadt, de minden kétséget kizárólag igazi volt és valós. Ennél igazibb már nem is lehetne. Amikor az ajtóm kivágódott annyira megijedtem, hogy az üveg a földön landolt és a tartalma beborította a parkettát, ahogy szétrobbant. Ironikus volt, hogy a szívemet is hasonlóképp éreztem, mintha ezer darabra hasadt volna szét ebben a pillanatban. Louis állt az ajtómban és hangosan kiabált, feltehetőleg hozzám.

- Mi a frászt csinálsz?

- Mégis minek látszik? - fennhangon kérdeztem vissza, de nem tudom, hogy miért. Úgy éreztem magam, mint aki a saját hangját sem hallja a hangzavarban, akkor is, ha néma csend volt a hotelszobában.

- Tudtam, hogy nem lett volna szabad magadra hagynom ma este. Valahogy éreztem. Azt hittem, hogy ennek már vége, Harry. Miért ittad le magad és mik azok a képek? Nem úgy volt, hogy kitöröltettem veled őket? - utáltam, hogy újra apáskodik felettem, annyira kicseszettül utáltam.

- Hagyj már Louis. Nem kell még, hogy te is kioktass. Nem vagyok már kisgyerek, felnőtt férfi vagyok baszd meg.

- Nem úgy nézel ki. Miért csinálod ezt magaddal? Ha rákérdezünk, akkor azt válaszolod, hogy tovább léptem, hisz ott van nekem Car. Ha meg bepiálsz rögtön jön a siránkozás Aria után. Akkor, hogy is van ez? - nem unja már saját magát?

- Túl vagyok rajta. - tudtam, hogy hazudok.

- Jó vicc volt. Döntsd el mit akarsz Harry. Ha Carmen kell, akkor felejtsd el Ariát. Ha meg visszaakarod kapni, akkor tegyél érte. Mire vársz? - nem hittem a fülemnek, eddig mindig a felejtsd el őt szöveg ment. Mi változott?

- Most miért mondod ezt?

- Mert elegem van ebből Harry. Folyton ez megy. Mindig előhúzol valahonnan képeket, emlékeket, amik lassan felemésztenek. Ha ennyire szenvedsz nélküle, akkor szerezd vissza.

- Nem kellek neki Lou, ezt világosan a tudtomra adta két éve.

- Honnan tudod? Beszéltél vele azóta egyáltalán? Beszéltél bármelyikükkel is? Nem kell válaszolnod, hisz tudom, hogy nem. - utáltam, ha igaza volt.

- Nem fogom egy olyan kapcsolatba bele rángatni, amit nem akar.

- Nekem mind egy, hogy mit teszel, de ezt a viselkedést felejtsd el. 

***

Egy hét telt el azóta az éjszaka óta és Carmen hamarosan ide repül, hogy együtt legyünk. Nagyon sokat gondolkoztam és végre jutottam valamire. Amint Car ide ér, mindent elmondok neki és lezárok egy komoly fejezetet az életemben, azért, hogy egy újat nyithassak magamnak. De előbb Louis segítségét kell kérnem egy bizonyos dologban.

- Bejöhetek? - kopogok az ajtaján.

- Gyere.

- Mit csinálsz most? - lépek be a szobájába.

- Nem sokat. - vonja meg a vállait.

- Eljössz velem? Szükségem van a segítségedre. - reméltem, hogy valóban a segítségemre lesz.

- Mire készülsz?

- Gondolkoztam azokon, amiket mondtál a minap és döntésre jutottam.

- Na végre, megjött az eszed? - pattant fel.

- Meg. Eljegyzem Carment. - széles mosoly terült szét az arcomon.

- Mi van? Azt hittem, hogy kibékülsz Ariával. Normális vagy Harry? Komolyan? Szerinted ez megoldás, azok után, hogy alig pár napja kaptalak rajta, amint a régi képeiteket bámulod, miközben egy vodkás üveggel a kezedben fetrengsz az ágyban? Aztán elvárod, hogy örüljek, ennek a képtelen ötletnek? Hát ne is várd. Tudod, talán magadat áltathatod, de engem nem. Gondolkodj el a tetteiden, mert a végén több emberben is mély sebeket fogsz hagyni, ha így folytatod.

*Napjainkban*

A nappaliban ültem és csak gondolkoztam, hogy min az lényegtelen volt. Egy mozgó kéz rángatott vissza, az alig két hete megtörtént események bűvöletéből.

- Figyelsz te rám Harry? - eléggé idegesnek tűnt.

- Persze, nyuszi. - bólogattam, akkor is, ha fogalmam sem volt, hogy miről beszélt az imént.

- Akkor mit mondtam? - bassza meg.

- Oké, fogalmam sincsen. - ismertem be, hogy valóban nem rá fókuszáltam.

- Éppen azt kérdeztem, hogy szerinted Kála vagy Rózsa legyen. - hol?

- Még is hol?

- Harry. - kiáltott fel. - Az esküvő. Nekem a kála tetszene jobban, de ha neked nem, akkor mond meg.

- Nekem mindegy, az a lényeg, hogy te ott legyél.

Kezdtem fejfájást kapni ettől a tempótól. Alig egy hete kértem meg a kezét és máris az esküvő tervezés kellős közepén találtam magam. És egyre inkább azon törtem a fejem, hogy jól döntöttem-e?

Ismét Lou utolsó mondta ugrott be és egyre inkább úgy gondoltam, hogy igaza lesz és rosszul döntöttem, de mennyire.

Gondolkodj el a tetteiden, mert a végén több emberben is mély sebeket fogsz hagyni, ha így folytatod.

2/01. - Váratlan fordulat.

Sziasztok!

Talán kevesebb lett a szünet a két évad között, mint azt elsőre gondoltam volna, de muszáj voltam írni, ha már a gondolatok a fejemben voltak. Jó olvasást kívánnék hozzá, remélem tetszeni fog.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

*3 évvel később*

Szokás. Monoton hétköznapok. Semmi spontaneitás. Semmi izgalom, csak a megszokott, a kiszámítható. Az elmúlt időszakban bizonyára ezt a jelzőt hallottam magammal kapcsolatban a legtöbbet. Mert valóban kiszámíthatóvá váltam, többé nem voltam a merész lány, aki régen. Ebbe süllyedtem és ebben is maradtam. Mint minden délután Zorával ültünk a lakásunkkal szemben található bárban és sztorizgattunk. Adódik tehát a kérdés, hogy miért nem otthon beszélgettünk? Egyszerű, így olyan hatást keltett az egész, mintha csinálnánk is valamit, pedig nem. De mindent egybevéve szerettem ide járni és az életemmel sem volt semmi gond. Egy hatalmas dolgot leszámítva. De nem panaszkodom.

- Figyelj, szerinted ki fogja megnyerni? - mutatott az asztalunkkal szemben lévő tévéképernyőre és a műsorban felvonultatott énekeseken gondolkodott. Megszokott esetben órákat vitatkoztunk volna azon, hogy ki és miért lehet esélyes a végső győzelemre, de egy ideje nem foglalkoztatott a zene, főként nem az X-Faktor. De mivel Zora kiskutya szemeket meresztett egy kis elmélyült csevegés reményében, így úgy tettem, mint aki tudja is, hogy kikről van szó.

- Eléggé erős lett az idei mezőny, de ha nekem kéne döntenem, akkor én biztos, hogy Justint választanám. - mutattam a húszas évei elején járó srácra, akinek szőke tincsei mereven álltak felfelé a fején.

- Micsoda? Pont őt? Hát eléggé furcsa ízlésed van, bár ezt eddig is tudtam.

- Zora. - csattantam rá, hogy hagyja abba a burkolt célozgatásait.

- Bocsánat. Na szóval, nekem inkább Chris a nyerő. - valóban tehetséges volt a srác, de nem nevezném kiemelkedőnek, semmi extra, csak szép tiszta hang, de semmi él, semmi különlegesség.

"És akkor következzen az este sztárvendége, akiknek ismerős lehet már ez a színpad. Köszöntsétek nagy tapssal a One Directiont."

Fél füllel hallottam csak a tévé hangját, de amint elhangzott az együttes neve, azonnal oda kaptam a tekintetem és mereven kezdtem bámulni a képernyőre, nem pislogva semmit, nehogy lemaradjak valamiről.

- Aria, jól vagy? - bökött oldalba Zora, mire lepisszegtem, hogy kussoljon el, mert figyelni akarom.

"Sziasztok srácok. Rég találkoztunk. Mi a helyzet mostanában veletek?" - tette fel az első kérdését a műsorvezető.

"Örülünk, hogy újra itt lehetünk, egyébként semmi különös." - tipikus, Liam a szóvivő.

"Harry ne nézz indiszkrétnek, de jól tájékoztattak minket azzal, hogy hamarosan megnősülsz?" - majdnem elejtettem a koktélos poharamat, amikor ez a mondat elhagyta a száját.

- Megnősül? - egyszerre hangzott el mindkettőnk szájából a kérdés, míg egymásra néztünk.

"Azért ne siessünk ennyire előre, egyenlőre még csak most kértem meg a kezét." - majdnem meghaltam, amikor visszaemlékeztem arra, hogy engem hogyan kért meg.

"Remélem ezúttal valóban boldog is leszel Harry, gratulálok."

"Én is remélem, köszönöm." - mintha tudta volna, hogy nézem a műsort, egyenesen a kamerába nézett és úgy éreztem, hogy minden szavát nekem intézte.

- Biztos, hogy jól vagy? - Zora már vagy ezredszerre kérdezte meg ugyan azt, ahogy haza felé tartottunk a többsávos út közepén.

- Persze, tök jól vagyok.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy tudom mikor hazudsz? - természetesen.

- Tudom. - vontam vállat, míg idegességemben a kulccsal babráltam.

- Gyakorlatilag te szakítottál vele. - persze, rúg belém, míg a földön fekszem.

- Ez övön aluli volt. - mutattam rá dühösen.

- Figyelj én, csak az igazat mondtam.

- Tudod mi fáj a legjobban? Hogy teljesen igazad van, én basztam el és most végig nézhetem, amint egy másik nőt vesz el, helyettem. - forgattam a szemeimet.

- Még helyre hozhatod. Te is hallottad mit mondott, még csak most kérte meg a kezét. esküvőről szó sem volt. Mi ez, ha nem egy esély neked, hogy felkeresd?

- Te hülye vagy. - vetettem le magam a kanapéra.

- Most miért?

- Azt hiszed, hogy ezzel nekem akart üzenni? - fordítottam felé a fejemet, míg a fogasra akasztotta a kabátját.

- Miért szerinted kinek?

- Oké, most már fix, hogy neked valami nem kerek odabent. - nevettem fel kínomban.

- Most miért?

- Na ide figyelj Zora, ha tudsz valamit, akkor kibaszottul mond el nekem, de célozgass itt.

- Ni csak ki tért vissza hirtelen, Szia Aria, jó látni újra. - viccelődött velem. - Nem tudok semmi konkrétat, csak annyit, amennyit Niall mondott.

- És mit mondott Niall?

- Hogy hiányzol neki Aria. Sokat beszél rólad és mindig kérdezi Niallt, hogy mi volt, amikor éppen nálam aludt. Azt mondta, hogy megállás nélkül ontja a kérdéseket, amik mind rólad szólnak. - valahogy ez előbbi képsorok láttán nem tudtam elképzelni.

- Ez hülyeség, akkor miért veszi el, hogyishívjákot? - fogalmam sem volt ki ő, csak annyit, hogy egy modell.

- Carmen Fox.

- Nem voltam kíváncsi a nevére. - horkantam fel.

- Gondoltam. Fogalmam sincsen, de Niall szerint az a lány, csak egy pótlék. Mindig is téged akart.

- Zora egy pótlékot nem jegyez el az ember, nekem is voltak pótlék pasijaim és nézd hol vannak most. A süllyesztőben.

- Komolyan az idegeimre mész. Nincs még túl rajtad és te sem rajta. Mit kell ezt még ragozni? Beszélj vele.

- Nem fogok. Miért akarna velem beszélni?

- Ezt meg sem hallottam. Menthetetlen vagy. - sétált a lépcső irányába.

- Az az én bajom.

***

Több, mint egy hét telt el azóta, hogy láttam. Hogy megtudtam, hogy újra jegyben jár. Komolyan fájt, fájt minden gondolata. Semmi mást nem tudtam tenni, csak a munkába temetkezni, amit legalább szerettem. Fotózni, ebbe még mindig tudtam menekülni. Nem volt más, csak én és a gép, és az alany, akit megörökítettem. Kellett egy menekülőút, ki ebből a káoszból, ami nap-nap után körbe vett, mióta nem volt velem. Mióta üres voltam. Imádtam a munkámat és az egyik leghíresebb lettem a szakmában, miután elvégeztem az egyetemet.

A szokásos félórás ebédszünetemben azon kaptam magam, hogy az ő számát tárcsázom és mereven bámulom a begépelt számsort. Nem voltam képes rányomni a hívás gombra. Nem ment bármennyire is beszélni akartam vele, legalább hallani a hangját, egy pillanatra, hogy aztán ködbe vesszen, mintha sosem csengett volna fel.

Aztán természtesen megnyomtam és a vonal szokásosan élő lett. Csak csengett és csengett és csengett. Semmi, tudtam nem veszi fel, akkor sem, ha nem is ismerte a számomat. Aztán a csengés abba maradt és lassú, egyenletes szuszogás vette át a helyét, ami mindennél ismerősebb volt számomra. Szinte zene volt füleimnek hallani, ahogy a levegőt veszi. Egy ennyire egyszerű emberi létszükséglet és mégis a mennyekben éreztem magam egy másodperc tört része alatt. Aztán bele szólt és ott, abban a röpke pillanatban nekem végem volt.

- Hallo. Van ott valaki? - nem tudtam rávenni magam, hogy bele szóljak, csak szuszogtam némán, remélve, hogy azt sem hallja meg. - Aria te vagy az? Kérlek szólalj meg, ha te vagy.

Ennyi volt, nem bírtam tovább és bontottam a vonalat. A szívem szakadt meg, ahogy könyörgött, hogy mondjak neki valamit. Egyszerre haragudtam magamra, hogy eltudtam hagyni őt és rá is, amiért hagyta mindezt. A hangja visszaigézte az emlékeimbe azt a legelső mondatot, amit ő mondott nekem, amikor találkoztunk.

"Rajtad múlik, hogy valami olyat alkoss, ami nélküled nem is létezik. Isteni hatalom van a kezedben a gép formájában, hát élj vele. Hozz létre egy csodát, mi elvész, ha te nem lennél."

50. fejezet - Végkifejlet! /Évadzáró/

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Ami egyben az évadzáró is, köszönöm mindenkinek, hogy végig követtétek velem az első évadot és Aria és Harry különös kapcsolatát. Szomorkodni nem kell, hiszen kisebb kihagyás után érkezeik a második évad, amiben különböző fordulatok és váratlan események következnek. Egy biztos, minden a feje tetejére áll és megváltozik.
Remélem tetszeni fog.
Kissé különlegesebb rész lesz, ugyanis mind a két főszereplő szemszögéből fogunk látni egy picikét.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Honnan ismerem én ezt a pasast?

Csak ez az egy kérdés járt a fejemben, amióta beléptem és megpillantottam, ahogy Ariával bájcsevegnek önfeledten. Nagyon ismerős volt nekem, de ha meghalnék sem tudnám megmondani, hogy honnan ismerhetem. Nem tudtam hova tenni, egyáltalán. Viszont a gesztusai, így messziről is kiakasztóak számomra. Ahogy Aria felé közeledik, ahogy ránéz, ahogy rá mosolyog egy olyan földöntúli vigyorral, amitől felfordul a gyomrom. Nem bírtam huzamosabb ideig nézni, így az volt az utolsó csepp, hogy Aria megfordult és rám nézett. Ekkor sokalltam be és vettem az irányt a bárpult felé, hogy az alkohollal tompítsam a fájdalom és a düh bennem kavargó kettősségét.

-Valami erőset kérnék, mindegy mi az, csak erős legyen. - vetettem oda hanyagul a pultos lánynak, aki nagy mosolyok közepette nyúlt hátra egy tetszőleges üvegért.

- Köszi. - vettem el tőle a feles poharat és meghúztam annak tartalmát, ami égetve tűnt el a torkomban.

- Még egyet. - nem leszek ma az udvariasság mintaképe, úgy érzem.

Lassan már számolni is elfelejtettem az italokat, azt sem tudtam, hogy miből és mennyit ittam. A nő felettébb segítőkész volt és egyszer sem kérdezte meg, hogy mi az oka a lerészegedési kísérletemnek és nem mondott nekem nemet a következő italok egyikére sem. Tisztán éreztem azt a pontot, amikor elég lett a szeszből, de nem törődtem a kis hanggal a fejemben, ami folyton azt szajkózta, hogy elég. Tovább ittam, mindaddig, míg a hang és minden más eltűnt. Nem voltak problémák, nem volt az égvilágon semmi, csak az üresség és egy lány, akit mindvégig kerestem a tömegben, de nem találtam. Olyan sokan voltak itt, hogy senkit nem ismertem fel a tömegben, bár lehet, hogy ennek az illuminált állapotom volt a legfőbb oka. Átverekedtem magam az ember áradaton, míg tovább kerestem őt. Tudtam, hogy nem jó ötlet ilyen állapotomban beszélnem vele, de nem bírtam tovább. Hetek óta úgy tettem, mint aki továbblépett, elhitettem magammal, hogy jól vagyok, hogy már nem érzek semmit iránta, de ez mind hazugság és most buktam el. Nyilván én voltam a hülye, hisz nem engedtem neki semmiféle magyarázatot, de most, jelen pillanatban úgy érzem, hogy tudnom kell az igazat. Aztán fél óra keresgélés után megpillantottam, ahogy a falnak dől és hevesen gesztikulálva, láthatólag kiabál azzal az emberrel, akivel láttam beszélgetni. Ki Ő? Még mindig nem sikerült rájönnöm.

Tisztán láttam, hogy veszekednek, de hogy miről azt nem tudtam ebből a távolságból kivenni. Közelebb kell mennem.

Viszont mire elértem volna őket, a férfi a kezénél fogva elrángatta onnan Ariát, aki láthatólag küzdött ellene, de nem sikerült neki, így a szemem láttára tűnt el az egyik ajtó mögött. Nem gondolkoztam raja egy percig sem, tudtam, hogy utána kell mennem, mert éreztem, hogy ennek rossz vége lesz. Az ajtóra tapasztott füllel álltam és próbáltam meghallani miről lehet szó. Mivel mind a ketten kiabáltak, így elég jól kivettem a párbeszédet.

- Megmondtam, hogy képeket készítesz, ez nem volt sosem kérdés. - határozottan a pasi beszélt.

- Mit nem értesz azon, hogy nem fogom kiadni őt.

- Már nem vagytok együtt. - csattant fel a számomra idegen fél.

- És miért lenne ettől minden másabb? Nem fogom kiadni Harryt, mert fontos nekem, mindenek ellenére. - nem hittem el, amik elhagyták ajkait. Ekkor esett le, hogy ez az a fickó, akinek nyilván dolgozott és akkor ez az ő partija. Legalábbis, ha még tudok logikusan gondolkodni.

- Magamnak akarlak.

- Hogy mondtad Frederic? - Aria hangja feltűnően felszaladt, amikor én majdnem megfulladtam a férfi kijelentésétől.

- Szerinted ez mind véletlen volt? Arra ment ki minden, hogy az enyém legyél.

- Rohadj meg. - ezt gondoltam annak a pillanatnak, amikor ideje rájuk nyitnom.

Jól is gondoltam, mert amint az ajtó kivágódott előttem, ott találtam őket, amint az a szemét rákényszeríti magát Ariára és megcsókolja őt, az akarata ellenére. Ő azonnal felém fordult és egy hatalmas pofont kevert le Fredericnek, mint megtudtam.

- Harry?

***

Aria

Hallottam, ahogy az ajtó kinyílik és azonnal hátraléptem, hogy ez a szemét ne tudjon hosszasan megcsókolni. Pillanatra oldalra néztem és azonnal felismertem a göndör fürtöket. A következő tettem teljesen automatikus volt, a kezem lendült és Frederic arcán csapódott be. Harry ott állt az ajtóban továbbra is, egy helyben.

- Harry?

- Mi a faszt csinálsz te vele? - üvöltött fel, de nem nekem intézte a szavakat, hanem a férfinak, aki velem szemben állt, míg fájós jobb arcélét fogdosta.

- Nem egyértelmű? - kérdezett vissza éles hangon.

- Vedd le a kezed róla, amíg szépen mondom. - még sosem hallottam ezelőtt Harryt így beszélni.

- Kölcsön kenyér vissza jár, Styles.

- Miről beszélsz? - fakadt ki Harry.

- Nem rémlik a menyasszonyom, akit meghúztál?

- Már meg ne haragudj, de ennél pontosabb információ is kellene. Ha meg tényleg megdugtam a nődet, akkor képzelheted, hogy mennyire szerethetett téged. Ez inkább neked égés, haver. Gyere. - nyújtotta felém a kezét.

- El ne merj vele menni, mert akkor mindennek vége. Viszlát ösztöndíj. - tudtam, hogy így is, úgy is megszívatna, így már az egész nem érdekelt.

- Mikor fogod fel, hogy ez nem rólad és nem is az ösztöndíjamról szól. Nem irányítasz többé, ennyi volt. Szánalmas vagy és remélem a pokolban fogsz megrohadni, lassan és fájdalmasan. - ezek voltak hozzá az utolsó szavaim, mielőtt Harry kezébe csúsztattam a sajátom, ő meg kihúzott a szobából. Végig vezetett a folyosón, ki a csarnokból, a lift felé. Viszont nem lefelé haladtunk, hanem felfelé. Tudtam hová tartunk, a tetőre, a szabadságba, az új kezdethez.

- Annyira sajnálom. Nem készítettem szándékosan rólad képeket, soha. - minden kitört belőlem, ahogy kiléptünk a fém ajtón, a csillagokba.

- Már az sem érdekelne, csak egy valami, ami mindennél fontosabb.

- Mi lenne az? - kérdeztem vissza.
- Egy valami számít csak, az, hogy szeress.

- Én szeretlek.