2015. július 22., szerda

46. fejezet - Végszó!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem mindenkinek tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Aria


Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy mi történt velem. Nem akartam elhinni, hogy az imént történtek valóban megtörténtek. Nem bírtam elviselni a valóságot. Hogy tudnék egy olyan világban létezni innentől kezdve, amiben nincs mellettem Harry. Eddig a pillanatig nem hittem, hogy a mondások igazak is lehetnek, de egyet mindennél jobban megértettem. Valóban, csak akkor jövünk rá mennyit jelentett nekünk valaki, amikor már elveszítettük. Tudtam, hogy elvesztettem őt. Talán soha többé nem lesz mellettem úgy, ahogyan régen. Egyre inkább zavart a hiánya, nem tudtam semmire sem koncentrálni csak és kizárólag rá. Folyton a fülemben csengett dallamos nevetése, mikor valami nagyon tetszett neki. Előttem van tökéletes arca, ami mindig felderült, amikor meglátott. Erős karjai, amik mindig féltően fonódtak körém, amikor kellett. Minden hiányzott, ő maga, Harry. Lassan belesüppedtem az önsajnálatba. Amióta órákkal ezelőtt kilépett a lakásom ajtaján, nem tettem mást, csak a falnak dőlve  a padlón ültem és zokogtam. Megállíthatatlanul folytak alább a könnyeim és az idő múlásával nem úgy tűnt, mint ami csillapodni látszott. Egy részt dühös voltam Fredericre, hogy ezt volt képes velem tenni. Másrészt dühös voltam Harryre, amiért nem volt képes annyira sem, hogy végig hallgasson, csak egyszerűen elrohant, mint egy sértődött gyerek. De legfőképp magamra voltam mérges, amiért nem mondtam el neki már az elején Frederic zsarolását és mindent vele kapcsolatban. Tisztában voltam vele, hogy elkerülhető lett volna ez az egész, ha nem féltem volna annyira. De mitől is féltem? Hogy elhagy? Hát megkaptam, pont azért, mert nem mertem neki elmondani. 

- Ne sírj már kérlek. - Zora mindig értett ahhoz, hogyan kell megvigasztalni az embert.
- Még is mit tegyek akkor? Elhagyott engem, nem érted? - próbáltam visszafogni magam, de nem nagyon sikerült a dolog megvalósítása.
- Értem én és elhiszem, hogy most itt van nálad a világ vége, de tehetnél is valamit, nem?
- Mit tehetnék? Nem hajlandó végig hallgatni engem. - olyan okos dolgokat tud néha mondani, de komolyan.
- Próbálkozni lehet, ha meg sem próbálod, akkor még szép, hogy semmi sem fog változni. - ez esetben igaza volt.
- Ebben igazad van, de nem hiszem, hogy egy perc időt is fordítana rám, azok után, hogy úgy elviharzott.
- De neked tenned kell azért, hogy legalább az esélye meglegyen annak, hogy meghallgat téged. - talán tényleg hallgatnom kellene rá.
- Rendben, de szerintem okosabb, ha most egy pár nap nyugtot hagyok neki, hogy lenyugodhasson.
- Ezzel nem vitatkozom. - mosolygott rám.
- Még szép, hogy nem. - most először mosolyodtam el a nap folyamán és valóban kicsit jobban éreztem magam.

Kicsivel később rendeltünk valami kaját, mert semmi erőm nem volt most ahhoz, hogy én főzzek valamit. Szerencsére a futár hamar meghozta a két hatalmas pizzát, így neki is láthattunk a dolognak. Valahogy jól esett most ilyen nehéz kaját enni, kicsit könnyített a lelkemen a szénhidrát. Bár egy ételtől nem vártam csodát, csak áltattam magamat, semmitől sem lett jobb vagy könnyebb. Éppen a második szeletemmel küzdök, amikor a telefonom mellettem a kis szekrényen hangos rezgésbe kezd. Felemelem a pillanatnyi helyéről és döbbenten nézek a képernyőre.
- Ki az? - Zora meg is jegyzi az arckifejezésem miatt.
Nem válaszolok neki, csak felé fordítom, hogy ő is láthassa, hogy ki keres engem.
- Mit akarhat?
- Fogalmam sincsen. - vontam vállat, majd a zöld gomb megnyomása utána a fülemhez emeltem a telefonomat.
- Szia Louis. - köszöntem bele.
- Szia Aria. Figyelj, gyors leszek, mert nincs sok időm. Megölne, ha tudná, hogy felhívtalak. - kezdett bele, de félbe szakítottam.
- Várj, mi van? Kicsoda?
- Harry. Nem tudj, hogy most telefonálok, így sietnem kell, mert bármikor megjöhet. Épp taxit hív a hallból, mert haza akar repülni Londonba. Nem engedhetjük meg, hogy haza menjen. Tudom, hogy most dühös rád és szinte biztos vagyok benne, hogy jogtalanul, mert bármennyire is próbálom, én speciel nem tudom rólad elképzelni, hogy ezt megcsináld vele. Amilyen makacs ezt ő nem látja be és hajthatatlan. - nem hittem a fülemnek, amikor Lou szájt elhagyták ezek a szavak. Azt hittem azért hív, hogy elküldjön a fenébe, de épp ellenkezőleg, ő mellettem állt.
- És mit tehetnék én?
- Gyere ki a reptérre és beszélj a fejével. - miért gondolta egyáltalán, hogy hatnék rá bármennyire is.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
- Kérlek Aria, muszáj megpróbálnunk itt tartani őt. Ismerem és tudom, ha most haza megy, olyan dolgokat is fog tenni, amit később megfog bánni. Nem egyszer láttam már ezt tőle. - tudtam, hogy mire gondol. A féktelen bulizásra, a nőkre és az alkoholra. egy valamit biztosan nem akartam, hogy olyan legyen ismét, mint régen.
- Rendben. Ott leszek.
- Köszönöm. Gyere nyolcra a 13-as kapuhoz a B szektorba.


***


Este nyolckor pontosan a reptéren voltam. De sajnos eléggé ismeretlen volt nekem ez a terep, nem is tudom, hogy Harry miért erről a reptérről akart Londonba menni. Teljesen kiesik a hoteltől, ahol megszálltak. A B szektort kerestem, de sehol sem volt kiírva, hogy melyik merre van és még az sem, hogy most hol vagyunk. Zora próbálta megkérdezni, de minden lépésnél és új embernél, másfelé irányítottak bennünket. Végül negyed kilenckor tűnt fel előttünk a hatalmas B betű és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Azonnal rohanni kezdtem a 13-as kapuhoz, amikor bemondták a hangos bemondóban, hogy a gépre öt perc múlva kezdhetik meg a beszállást az utasok. Nagyon reménykedtem benne, hogy még időben odaérek és tudok vele beszélni. Épp kinyitották a kaput, amikor befordultam a sarkon. Egyből ráláttam a magas alakjára és a szám automatikusan formálta meg a nevét.
- Harry. - kiáltottam el magam, mire egyből rám kapta a tekintetét. Nem tudtam eldönteni, hogy örül nekem, vagy még inkább ideges lett miattam, de nem érdekelt. Meg kell hallgatnia. Itt kell maradnia, nem hagyom, hogy olyan legyen mint régen, magányos és megkeseredett.
- Mit akarsz? - köpte nekem a szavakat, amikor oda értem hozzá. Láthatólag nem hatotta meg, hogy a sor megy tovább, mert haladt vele egyetemben a kapu belseje felé.
- Csak, hogy meghallgass.
- Nincs miről beszélnünk, többé már nincs. - majdnem belehaltam, ahogy megvetően nézett rám.
- Ne menj el kérlek, csak maradj itt. - fogtam meg a kezét, de nem sokáig tűrte, szinte azonnal elrántotta.
- Nem fogok itt maradni, nem tudok. Minden kibaszottul rád emlékeztet. Nem akarok rád emlékezni, soha többé. - éreztem, hogy könnybe lábad a szemem a szavai miatt.
- Ne mond ezt. Meg sem hallgattál, erre sem vagy hajlandó. Miért vagy abban annyira biztos, hogy én tettem ezt veled? Esélyt sem hagysz nekem semmire, én még is ide rohantam, hogy megállítsalak. Tudod miért van ez, mert ez a szerelem. Félre rakod a saját sérelmeidet, azért, hogy a másiknak jobb legyen. én harcolok érted, te miért nem vagy képes erre?
- Nincs értelme. Nem hiszek neked és többé nem vagyok képes megbízni benned. - éreztem, hogy az első könnycsepp aláhull.
- Menthetetlen vagy.
- Ilyen vagyok. Viszlát Aria.




2015. július 15., szerda

45. fejezet - Vakság!

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt!
Remélem mindenkinek tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá!
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry


Csalódás. Fájdalom. Széthullás. Hinni nem akarás.
Csak néhány érzelem, amit soha az életben nem akartam többé érezni. Sok szívfájdalomban volt már részem, mint a magánéletemben, mint a munkámban. Sajnos a munkám volt a legnagyobb akadályozó tényező abban, hogy a magánéletem felhőtlenül boldog és napfényes legyen. Valamiért minden egyes kapcsolatnak ugyan az lett a vége, szakítás. Mikor miért. Volt, hogy én nem éreztem túl sok mindent a másik fél iránt. Volt, hogy ez fordítva történt meg. Csalódtam is elégszer és hulltam vissza a porba darabokban. Csak egy baj volt ezzel a folytonos csalódás áradattal, hogy mostanra összerakhatatlanná váltam belülről. Nem volt már olyan pontja a lelkemnek, ami ne lett volna több részre hasadva. Egyre apróbb és apróbb részek szakadtak le, amiket, ha akartam volna sem lehetett volna ismét egyesíteni. Nem futottam már jól és soha nem is fogok. Mindig csonka leszek, mindaddig, míg nem lesz mit kisebbre törni. Kiégett leszek és magányos, ha már most nem vagyok az. egy érzelmek nélküli ember leszek, aki többé nem képes a szeretetre, nem képes semmire egy másik ember felé, csak létezni fog, üresen.
Aztán megtört a jég, jött ő a sok szenvedés és keserűség után. Az érzelmek nélküli robot felengedett és beengedte a védőfalai közé a régi, ismerős érzéseket, csak miatta. Boldogabb voltam, mint valaha, sokkal boldogabb. Szárnyaltam, magasan, a felhők felett. De miért? A nagy semmiért. Újra a porba zuhantam és a fájdalom mind közül ez alkalommal volt a legelviselhetetlenebb a világon. Egy kibaszott világ omlott bennem össze, alig fél órája, amikor szembesültem a keserű igazsággal. A barátnőm nem szeretett, csak a képek miatt volt velem mind végig. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért tette ezt velem. Halálosan szerelmes voltam belé, mindent megadtam neki, amire csak áhítozott, a tenyeremen hordoztam, a mindenem volt. A nagy semmiért. Senkinek nem kívánom ezt, még a legnagyobb ellenségemnek sem, hogy átérezze azt, ami én ezekben a percekben. 
Soha nem volt rám jellemző a sírás, de most zokogtam. Elveszíteni a másik feled a legfájdalmasabb dolog a világon, de arra rájönni, hogy csak te gondoltad így, még rosszabb. Eltervezni egy életet, egy egész kicseszett élet minden egyes képkockáját. A házad színét, a kerti bútor mintázatát, a szobák színét, a gyep magasságát, hogy kutyátok vagy inkább macskátok legyen, azon veszekedni, hogy melyik név illene, inkább az első gyereketekhez, eldönteni, hogy nagyobb házba kéne költözni, az új autó illata, amiben az egész család elfér, lemondani a karrierről, hogy csak a szeretteidnek szentelhesd minden idődet, a verandán ülni a régi házban és a fiatal korotokról mesélni az unokáknak, majd mikor sírva emlékszel vissza az első együtt töltött pillanatra, amikor már csak egyedül ülsz magadban, mert a másik feled már fentről őrzi álmod és várja, hogy újra együtt legyetek egy szép napon.
Valóban terveztem ilyen dolgokat, persze csak nagy vonalakban, de láttam magam előtt a házat, ahol Ariával akartam élni és családot alapítani. Nem véletlenül jegyeztem el őt, de most mindennek vége. Elárult engem, méghozzá a legfájóbb dologgal. Eladott engem, azok a képek. Visszagondolva, hányszor mutattam meg neki a saját képeit, amiket rólam készített. Hányszor hazudott a szemembe és játszotta el, hogy ideges, hogy fel van háborodva a történtek miatt. Így váltotta fel bennem a düh a fájdalmát és vica-verza. Folyamatosan váltakozott a kettő, hol az egyik, hol a másik volt túlsúlyban.
De mégis talán magamra haragudtam a legjobban, méghozzá azért, mert vak voltam!


Idegesen török be a szállodai szobánkba, ahol a nappali közepén az összes fiú a kanapén ül és pizzát zabál. Ahogy végig caplattam a helységen, szinte mind egyszerre néztek rám és döbbenet költözött az arcukra. Valószínűleg cseppet sem festhettem tébolyultan, ahogy csapkodva dobtam mindent el, ami az utamba került. Nyilván még a sírás is látható volta az arcomon. Feltéptem a szobám ajtaját és olyan erővel sikerült azt becsapnom, hogy visszanéztem a helyén van-e még az ajtó. Nem igazán tudtam, hogy voltaképpen, akkor most mit is csinálok, csak egy helyre kezdtem dobálni a cuccaimat. A következő tárgy, ami a kezem ügyébe került a bőröndöm volt, így abba kezdtem a ruha kupacot bele vágni, egyáltalán nem törődve a rendezettséggel. Tudtam, hogy csak idő kérdése és valamelyik rám fog törni a viselkedésem miatt. Nem is tévedtem sokat, amikor a fürdőben összeszedett cuccaimmal sétáltam vissza a szobába és Louis alakja fogadott, ahogy az ajtónak támaszkodott keresztbe tett kézzel. Fogalma sem volt, hogy mi bajom van.
- Mi történt? - tette fel a kérdést. Elképesztő volt, hogy a puszta nézésemből és a gesztusaimból leszűrte, hogy történt valami.
- Haza megyek. - csak ennyit voltam képes kinyögni, semmi többet.
- Mi, miért? - akadt fent a dolgon. - Hisz úgy volt, hogy itt maradunk mindannyian a szünetben. Nem ma akartál elmenni házat nézni a környéken?
- Úgy volt Lou, de mostanra megváltoztak a dolgok. A következő állomáson találkozunk, én ide nem jövök vissza többet.
- Mi? Soha? - láttam rajta, hogy nem ért semmit. Nem tudta, hogy miért gondoltam meg magam ennyire.
- Nem, soha. - vontam vállat és tovább pakoltam a bőröndbe.
- Komolyan mond el, hogy mi folyik itt.
- Aria egy, - elcsuklott a hangom, ahogy ki akartam mondani. - ő egy paparazzi.
- Mi van? Honnan veszed ezt a hülyeséget? - szinte szabályosan kiröhögött.
- Ez nem hülyeség Louis, a főnöke kitálalt nekem egy email formájában róla. Mindent elküldött, minden cikket, minden megjelentetett képet, amit Aria rólam készített és még a gépén is találtam egy mappát, ami azokkal van tele. Végig ezért volt velem, semmi másért, ő is csak a pénzt látta bennem. - nem akartam, hogy lássa, de az érzelmeim miatt újra a sírás határán táncoltam és csak idő kérdése volt, hogy mikor zuhanok a szakadék mélyére, aminek a szélén éppen ügyetlenül botladoztam.
- Komolyan beszélsz?
- Szerinted viccelnék ilyennel? Te kérdezel itt hülyeségeket egyfolytában. Tudod, hogy mit jelentett nekem, ezzel te vagy a legjobban tisztában.
- Igazad van ne haragudj, csak egyszerűen nem tudom róla elképzelni, hogy ezt tenné veled. Annyira szeretett téged, miért szúrta volna el ezzel? Komolyan nem értem. - rázta a fejét egyfolytában.
- Én sem, de megtette. Csak egy ostoba színjáték volt neki az egész kapcsolatunk. Gondolom megérted, ha nem akarok vele egy városban tartózkodni többé.
- Teljesen.
- Akkor pakolnék tovább, ha engeded. Minél előbb el akarok innen tűnni, végleg.
- Mit mondott egyébként, mikor ez kiderült? - tudtam, hogy nem fog rám hallgatni és magamra hagyni. Úgy tett, mint aki meg sem hallotta, amit az imént mondtam.
- Szokásos. Ő nem tett ilyet, de túl sok lehetőséget nem adtam neki a hazug magyarázatok kitalálására.
- Meg sem hallgattad őt? - fakadt ki.
- Nem, nem voltam rá hajlandó. Különben is rettentő ideges voltam és ismersz, olyankor olyanokat mondok, amit később megbánok. Jobbnak láttam, ha eljövök. Meg ez amúgy sem lehet kimagyarázni, világos, mint a nap.
- Honnan vagy ebben annyira biztos? Te komolyan kinézed belőle, hogy ezt megtenné?
- Taylorból sem néztem ki, hogy a népszerűségért van velem, mégis megtette nem? - oké, tudom én is, hogy elég hülye érveket sorolok fel.
- Végül is igen, de ne feledd el, hogy ő nem Taylor, egyáltalán nem biztos, hogy valóban megtette.
- Nekem nem kell több bizonyíték, elég volt, amit láttam. - vontam vállat, majd becsaptam a bőrönd fedelét és behúztam a cipzárt.
- Harry komolyan, ne ítélj ennyire elhamarkodottan, te is tudod, hogy ebből nem egyszer származott már bajod.
- Nem állok készen arra, hogy beszéljek vele. Itt lezártam ezt a beszélgetést, mert el kell érem a gépemet.
- Megfogod még ezt bánni.
- Louis hagyj döntsem el én, hogy mit fogok megbánni és mit nem.
- Ahogy gondolod, de a vesztedbe rohansz. - emelte a kezét a mellkasomra.
- Nem érdekel.






2015. július 8., szerda

44. fejezet - A meccs elindult!

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá!
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Aria


- Hogy mondtad? - akadtam fent az utolsó mondatát, amit sajnos tökéletesen értettem, de szerettem volna, ha el sem hangzik. Ismertem már annyira Fredericet, hogy tudjam, nem csak viccel, nem üres szavakkal dobálózik, ha kell gond nélkül megvalósítja az ígéreteit.
- Tudod nem áll jól neked, ha hülyének teteted magadat. - valahogy kezdtem úgy érezni, hogy ez nem telefon téma.
- Nem érek én erre rá Frederic.
- Ne lepődj meg. - ezzel rám nyomta a telefont, én meg ott álltam és a telefonomat bámultam még percekig némán. Valahogy tudtam, hogy készül valamire Harry ellen és a legrosszabb az volt, hogy engem is bele akar keverni a dologba. Nem igazán tudom, hogy mit csináljak. El kellene mondanom Harrynek az egészet, de akkor azt is el kéne mesélnem, hogy Frederic megszerzett egy képet tőlem, amin ő volt látható és fel is használta az egyik cikkéhez. Egyáltalán haragudna rám miatta? Vagy, ha Frederic tenne valamit, elhinné? Elhinné, hogy képeket készítek róla? Elhinné, hogy ezt megtenném vele?
- Aria. - lökte be Anna a raktár ajtaját, majd mutogatni kezdett nekem. - Gyere, mert valaki keres téged.
Azonnal elfogott a pánik, hogy Frederic az, ezért semmi kedvem nem volt megmozdulni.
- Kicsoda? - kérdeztem rá, ahogy elindultam az ajtó irányába.
- Azt nem mondhatom meg. - vont vállat, majd eltűnt az ajtóból.
Ahogy kilöktem a lengőajtót nem hittem a szememnek. Harry állt a pult mellett és széles mosollyal az arcán egyenesen rám nézett. Két hete láttam őt utoljára, így nem volt csoda, hogy azonnal a nyakába vetettem magam.
- Nem hiszem el, hogy itt vagy. - szinte elsírtam magam örömömben.
- Én sem, de most egy darabig megint itt leszek. - ölelt magához szorosan.
- Ezt, hogy érted?
- Van egy hónap szünetünk és én azt veled akarom eltölteni. - fogta közre az arcomat hatalmas tenyereivel, majd a mondandója után megcsókolt.
Egyszerűen nem tudtam mit válaszolni, annyira jól estek a szavai. Haza is mehetett volna Londonba, de ő inkább velem akart lenni.
- Vissza kell mennem dolgozni. - szomorodtam el egyből, mikor körül néztem és rengetegen voltak a kávézóban.
- Semmi baj, segítek, ha kell. - sosem fogom megérteni az örökös segíteni akarását. Ha nem tudnám, hogy a világ egyik legnépszerűbb emberével állok szemben, meg nem mondtam volna, hogy híres, annyira átlagosan viselkedett, egyáltalán nem szállt el a sikertől, ahogy azt sokan mások tették.
- Nem kell Harry.
- Pedig én szívesen teszem. 
- Csak a magad nevében beszélj. - hallottam meg Anna hangját magam mögül, aki egy tálca kávét nyújtott ki a pult mögül. - Ha már annyira segíteni szeretnél, ezt kiviheted a nyolcasnak.
- Szívesen. - vette el a tálcát és már az említett asztal felé haladt.
- Nem kéne befognod. - forgattam meg a szemeimet.
- Most miért? Ő ajánlotta fel és kevesen vagyunk. - vonta meg a vállát.
- Akkor sem kell kihasználni. 
- Egy percig se gondolod, hogy ez a szándékom. - eléggé sértődött volt a hangja.
- Nem gondolom.
- Egyébként is annyira otthonosan mozog és te is túl sok figyelmet fordítasz rá, amikor itt van, így egy kicsit segíthet behozni a te lemaradásodat a figyelemelterelés miatt. - nevetett fel.
- Kezdesz kiakasztani.
- Nem állt szándékomban. - nyújtott felém két krémest, de amikor kérdőn néztem rá, folytatta. - Kilences. 

Nem volt valami sok szabad időm, egész nap talpon voltam és semmit nem tudtam pihenni. Harry viszont sok terhet levett a lábunkról. Azon kívül pedig örültem annak, hogy itt volt. Azonban a boldogságomat, csak beárnyékolta valami, mégpedig Frederic és az átkozott fenyegetőzése. Egyre jobban féltem attól, hogy valamelyiket befogja váltani és akkor nekem végem van. Nem akarom elveszíteni Harryt, főleg egy olyan dolog miatt, amit el sem követtem.


***


Este végre otthon voltunk és semmit nem voltuk hajlandóak csinálni, csak a kanapén ülni és filmnézés közben popcornt zabálni, addig míg bele nem fulladunk. Harry meglepően csendes volt, biztos elfáradt a repülőút és a kávézóban töltött órák miatt. Negyed órával később felé fordultam és láttam, hogy a szemei le vannak hunyva és nyugodtan szuszog. Tudtam, hogy alszik. Annyira édes volt, amikor aludt, ilyenkor még inkább kisfiúnak nézett ki. Hiányzott már a közelsége, hogy ennyire közel legyen hozzám. Érdekes, hogy minden alkalommal jobban szeretem őt. Az esküvő gondolata is egyre kevésbé volt számomra félelmetes, mert igazán vele akartam leélni az életem hátralévő részét, akkor is, ha nem lesz egyszerű és általa én is híresség leszek, mert Harry miatt megérte ebbe a világba tartozni. Természetesen a pillanatot meg kellett törnie a telefonom pittyegésének. Óvatosan kimásztam a karjai körül, nem akartam felébreszteni őt. Lassan hangtalanul sétáltam át a nappalin, ki a folyosóra, ahol a kis szekrényen a telefonom pihent. Egy sms-t jelzett a készülék, de a feladó neve elolvasása után megállt bennem az ütő. Frederic.

A meccs elindult.

Csak ennyi volt, semmi több. Nem értettem semmit sem. Mi a frászt akar az jelenteni, hogy a meccs elindult? Miért szórakozik velem, jó, hogy játszik? Kezdett rohadtul elegem lenni ebből. Semmit nem ártottam neki és az életem tönkretételéhez sincsen semmi joga. Vissza helyeztem a telefont az előbbi helyére, nem épp csendesen és megfordultam. Harry közvetlenül mögöttem volt, így szabályosan neki sétáltam.
- Bocsi. - léptem egyet hátra. Csak a kezében tartott telefonját nézte és nem nézett fel rám. Nem tudtam, hogy mi baja van, annyira furcsák voltak a vonásai.
- Mi ez? - rám sem nézve szólt hozzám, majd a képembe nyomta a telefonját, amin egy róla készült kép volt látható. A baj, csak az volt, hogy ismertem ezt a képet, túlságosan is. Az első róla készített képem volt. 
- Egy kép rólad. - vontam vállat és reméltem, hogy beveszi.
- Igen, egy olyan kép, ami a gépeden is szerepel, nem? - fogalmam sem volt, hogy ezt meg honnan tudja.
- Mi?
- Ne tagadd le láttam. - mutat a nappali felé.
Azonnal berohantam, hogy a megnyitott mappát lássam meg a laptop képernyőjén. 
- Bele néztél? - fordultam meg dühösen.
- Ne hogy még te legyél felháborodva, azok után, hogy folyamatosan képeket csináltál rólam. Mi vagy te? Paparazzi? - fakadt ki.
- Mi van? Dehogy. - tiltakoztam.
- Akkor? Miért vannak olyan képeid, amik a magazinokban jelentek meg rólam? Ez csak véletlen? Nem fogod nekem beadni. - indult meg kifelé.
- Harry hallgass meg.
- Nincs értelme, jól behülyítettél. Elhittem, hogy engem akarsz, nem láttam át rajtad. De egyszer mindennek vége van Aria, ahogy ennek is.
- Mit akarsz ezzel? - nem akartam, hogy kimondja a választ, mert rettegtem tőle.
- Vége, nem akarlak többet látni. - ezzel kisétált az ajtómon.
- Harry.