Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.
Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry
Folyton a fülemben cseng, ahogy Louis megrovóan beszél hozzám és folyamatosan arra emlékeztet, hogy mekkora hibát is követek el tulajdonképpen, ha véghez viszem azt, amit éppen a fejembe vettem. Csak állt előttem és végtelenítve beszélt, meg sem állva, engem szóhoz sem jutva. Nem is emlékszem rá, hogy láttam-e őt korábban ennél dühösebbnek. Talán nem. Engem pedig teljesen kiakasztott a tudat, hogy nem tud engem támogatni egy ilyen nagymértékű döntésben, hogy nem állt mellettem és egyértelmű jelét adta a nemtetszésének. Normális vagy Harry? Komolyan? Szerinted ez megoldás, azok után, hogy alig pár napja kaptalak rajta, amint a régi képeiteket bámulod, miközben egy vodkás üveggel a kezedben fetrengsz az ágyban? Aztán elvárod, hogy örüljek, ennek a képtelen ötletnek? Hát ne is várd. Tudod, talán magadat áltathatod, de engem nem. Gondolkodj el a tetteiden, mert a végén több emberben is mély sebeket fogsz hagyni, ha így folytatod. Olyan, mintha most is itt lenne, hogy ezeket újfent hozzám vágja. A legjobban az rémisztett meg ebben az egészben, hogy a napok múlásával egyre inkább úgy éreztem, hogy igaza volt. Lehet, hogy csupán a félelem sarkalt erre a tettre? Vagy egy emlék, amibe minden erőmből próbáltam kapaszkodni? Nem tudom, de minél előbb tudnom kell a választ, mert félő, hogy túl késő lesz.
*Milano, két héttel korábban*
- Harry, te nem jössz velünk? - nyitott be a szobámba Niall, aki épp a bőrkabátját rángatta magára.
- Azt hiszem én most ezt kihagyom. Fáradt vagyok, húzós volt a mai koncert. - ásítottam a mondandóm közben, ezzel is tanúsítva némileg a kijelentésemet.
- Ahogy gondolod, de ha mégis meggondolnád, tudod hol találsz minket. - kacsintott rám.
- Persze. Jó szórakozást.
- Meg lesz. - ezzel magamra hagyott, hogy végre magam maradjak a gondolataimmal.
Viszont valahogy tudtam előre, hogy nem lesz jó vége az egyedüllétnek, hisz mindig ugyan oda lyukadtam ki miatta. Hiába telt el két éve és léptem túl rajta - elméletileg - minden egyes alkalommal, ha magamra maradtam a gondolataimmal, vagy túl sokat ittam, csak Ő járt a fejemben és az, hogy visszasírtam minden közös pillanatot. Sokszor átkoztam magamat, hogy miért egyeztem bele abba az átkozott szünetbe, ami aztán a végét jelentette kettőnknek. Miért mentem bele egyáltalán? Egyértelmű volt, hogy nem örültem a dolognak és nem is értettem vele egyet már akkor sem. De az egyik elborult pillanataim egyikében, mikor már hetek óta nem láttam a koncertek miatt, annyira ideges voltam, hogy mindenféle hülyeséget vágtam a fejéhez, aminek az lett a vége, hogy kiszaladt a száján a szünet szó, amire én abban az idegállapotban rögtön rávágtam, hogy igen, szükségünk van térre. Bár ne tettem volna. Egyszerre voltam dühös rá és magamra is, mert ha bele gondolok, akkor én provokáltam ki ezt az egészet. Sajnos a dolgok a szakítással megváltoztak, és minden teljesen más lett, amikor kibékültünk. Minden a feje tetejére állt, a veszekedések elszaporodtak és minden egyes alkalommal durvábbak lettek kettőnk között. Tudtam, hogy ez okozta az egész halálát és vesztét.
Mire észbe kaptam már egy frissen megkezdett üveg vodka pihent a kezemben és lassan már a fele hiányzott. Ültem a gépem előtt, ami alig, hogy bekapcsoltam pittyegni kezdett és a Skype jelezte, hogy valaki hív. Kissé már homályosan, de kitudtam venni a barátnőm nevét. Carmen. Igen volt barátnőm, de én mégis a régire vágytam szüntelen, megállás nélkül. Talán ámítás volt az egész, de egyben mégsem. Mert szerettem Carment, csak volt egy apró bökkenő, hogy Ariába is szerelmes voltam és nem tudtam eldönteni, hogy melyik nőt akartam leginkább. Megnyomtam a fogadás gombot és Carmen gyönyörű, hibáktól mentes arca jelent meg azonnal előttem és szőke haja, ami most is, mint minden alkalommal tökéletes hullámokban omlott a vállára.
- Szia Édes. Milyen volt a koncert? - csilingelve tette fel a szokásos nyitó kérdését.
- Fárasztó nyuszi és nálad minden oké? - kérdeztem vissza.
- Persze, minden a legnagyobb rendben, ma volt egy fotózásom és remekül ment. - mosolygott rám.
- Ennek örülök és milyen fotózás volt?
- Fehérnemű. - hunyta le a szemeit, míg jót mosolyogtam a reakcióján, mivel tudta, hogy nem vagyok oda ezekért.
- Nyuszi. - szóltam rá.
- Igen?
- Semmi baj, már kezdem megszokni és amúgy is ez a munkád, így dolgozom rajta, hogy ne zavarjon. - az elején valóban féltékeny voltam, de talán ez érthető, ha a múltamat nézzük.
- Oké. - küldött egy puszit, amitől azonnal beindultam.
- Fejezd ezt be.
- Micsodát? - úgy tett, mintha nem tudná, hogy mit tesz velem.
- Ugye tisztában vagy vele, ha egy hét múlva találkozunk széttéplek?
- Alig várom. Édes most mennem kell, mert a csajokkal megyünk meginni valamit, de holnap hívlak. Rendben?
- Persze, érezed jól magadat.
- Köszönöm, de te ha lehet azt már ne idd meg. Látom az üveget édes, máskor jobban dugd el.
- Oké. - ezzel leakartam csukni a tetejét, ha ő nem szól közbe.
- Szeretlek Harry.
- Jó éjt Carmen. - ezzel bontottam a vonalat, akkor is, ha tudtam, hogy rosszul esik neki, hogy nem viszonozom a kijelentését, de egyszerűen képtelen voltam kimondani, akkor is, ha lassan két éve együtt vagyunk. Az érzés meg volt, de nem voltam képes a szó kimondására, többé már nem.
Másfél óra elteltével azon kaptam magamat, hogy a vodka szinte elfogyott az üvegből, én meg sírva nézem a régi képeinket, ahol még annyira boldogok voltunk Ariával és közben folyton őt szólítom. Két kibaszott éve azt hajtogatom magamnak, hogy miért? Miért kellett vége lenni-e annak, ami egy csoda volt közöttünk? Nem volt átlagos a kapcsolatunk, nem volt földhöz ragadt, de minden kétséget kizárólag igazi volt és valós. Ennél igazibb már nem is lehetne. Amikor az ajtóm kivágódott annyira megijedtem, hogy az üveg a földön landolt és a tartalma beborította a parkettát, ahogy szétrobbant. Ironikus volt, hogy a szívemet is hasonlóképp éreztem, mintha ezer darabra hasadt volna szét ebben a pillanatban. Louis állt az ajtómban és hangosan kiabált, feltehetőleg hozzám.
- Mi a frászt csinálsz?
- Mégis minek látszik? - fennhangon kérdeztem vissza, de nem tudom, hogy miért. Úgy éreztem magam, mint aki a saját hangját sem hallja a hangzavarban, akkor is, ha néma csend volt a hotelszobában.
- Tudtam, hogy nem lett volna szabad magadra hagynom ma este. Valahogy éreztem. Azt hittem, hogy ennek már vége, Harry. Miért ittad le magad és mik azok a képek? Nem úgy volt, hogy kitöröltettem veled őket? - utáltam, hogy újra apáskodik felettem, annyira kicseszettül utáltam.
- Hagyj már Louis. Nem kell még, hogy te is kioktass. Nem vagyok már kisgyerek, felnőtt férfi vagyok baszd meg.
- Nem úgy nézel ki. Miért csinálod ezt magaddal? Ha rákérdezünk, akkor azt válaszolod, hogy tovább léptem, hisz ott van nekem Car. Ha meg bepiálsz rögtön jön a siránkozás Aria után. Akkor, hogy is van ez? - nem unja már saját magát?
- Túl vagyok rajta. - tudtam, hogy hazudok.
- Jó vicc volt. Döntsd el mit akarsz Harry. Ha Carmen kell, akkor felejtsd el Ariát. Ha meg visszaakarod kapni, akkor tegyél érte. Mire vársz? - nem hittem a fülemnek, eddig mindig a felejtsd el őt szöveg ment. Mi változott?
- Most miért mondod ezt?
- Mert elegem van ebből Harry. Folyton ez megy. Mindig előhúzol valahonnan képeket, emlékeket, amik lassan felemésztenek. Ha ennyire szenvedsz nélküle, akkor szerezd vissza.
- Nem kellek neki Lou, ezt világosan a tudtomra adta két éve.
- Honnan tudod? Beszéltél vele azóta egyáltalán? Beszéltél bármelyikükkel is? Nem kell válaszolnod, hisz tudom, hogy nem. - utáltam, ha igaza volt.
- Nem fogom egy olyan kapcsolatba bele rángatni, amit nem akar.
- Nekem mind egy, hogy mit teszel, de ezt a viselkedést felejtsd el.
***
Egy hét telt el azóta az éjszaka óta és Carmen hamarosan ide repül, hogy együtt legyünk. Nagyon sokat gondolkoztam és végre jutottam valamire. Amint Car ide ér, mindent elmondok neki és lezárok egy komoly fejezetet az életemben, azért, hogy egy újat nyithassak magamnak. De előbb Louis segítségét kell kérnem egy bizonyos dologban.
- Bejöhetek? - kopogok az ajtaján.
- Gyere.
- Mit csinálsz most? - lépek be a szobájába.
- Nem sokat. - vonja meg a vállait.
- Eljössz velem? Szükségem van a segítségedre. - reméltem, hogy valóban a segítségemre lesz.
- Mire készülsz?
- Gondolkoztam azokon, amiket mondtál a minap és döntésre jutottam.
- Na végre, megjött az eszed? - pattant fel.
- Meg. Eljegyzem Carment. - széles mosoly terült szét az arcomon.
- Mi van? Azt hittem, hogy kibékülsz Ariával. Normális vagy Harry? Komolyan? Szerinted ez megoldás, azok után, hogy alig pár napja kaptalak rajta, amint a régi képeiteket bámulod, miközben egy vodkás üveggel a kezedben fetrengsz az ágyban? Aztán elvárod, hogy örüljek, ennek a képtelen ötletnek? Hát ne is várd. Tudod, talán magadat áltathatod, de engem nem. Gondolkodj el a tetteiden, mert a végén több emberben is mély sebeket fogsz hagyni, ha így folytatod.
*Napjainkban*
A nappaliban ültem és csak gondolkoztam, hogy min az lényegtelen volt. Egy mozgó kéz rángatott vissza, az alig két hete megtörtént események bűvöletéből.
- Figyelsz te rám Harry? - eléggé idegesnek tűnt.
- Persze, nyuszi. - bólogattam, akkor is, ha fogalmam sem volt, hogy miről beszélt az imént.
- Akkor mit mondtam? - bassza meg.
- Oké, fogalmam sincsen. - ismertem be, hogy valóban nem rá fókuszáltam.
- Éppen azt kérdeztem, hogy szerinted Kála vagy Rózsa legyen. - hol?
- Még is hol?
- Harry. - kiáltott fel. - Az esküvő. Nekem a kála tetszene jobban, de ha neked nem, akkor mond meg.
- Nekem mindegy, az a lényeg, hogy te ott legyél.
Kezdtem fejfájást kapni ettől a tempótól. Alig egy hete kértem meg a kezét és máris az esküvő tervezés kellős közepén találtam magam. És egyre inkább azon törtem a fejem, hogy jól döntöttem-e?
Ismét Lou utolsó mondta ugrott be és egyre inkább úgy gondoltam, hogy igaza lesz és rosszul döntöttem, de mennyire.
Gondolkodj el a tetteiden, mert a végén több emberben is mély sebeket fogsz hagyni, ha így folytatod.
