50. fejezet - Végkifejlet! /Évadzáró/

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Ami egyben az évadzáró is, köszönöm mindenkinek, hogy végig követtétek velem az első évadot és Aria és Harry különös kapcsolatát. Szomorkodni nem kell, hiszen kisebb kihagyás után érkezeik a második évad, amiben különböző fordulatok és váratlan események következnek. Egy biztos, minden a feje tetejére áll és megváltozik.
Remélem tetszeni fog.
Kissé különlegesebb rész lesz, ugyanis mind a két főszereplő szemszögéből fogunk látni egy picikét.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Honnan ismerem én ezt a pasast?

Csak ez az egy kérdés járt a fejemben, amióta beléptem és megpillantottam, ahogy Ariával bájcsevegnek önfeledten. Nagyon ismerős volt nekem, de ha meghalnék sem tudnám megmondani, hogy honnan ismerhetem. Nem tudtam hova tenni, egyáltalán. Viszont a gesztusai, így messziről is kiakasztóak számomra. Ahogy Aria felé közeledik, ahogy ránéz, ahogy rá mosolyog egy olyan földöntúli vigyorral, amitől felfordul a gyomrom. Nem bírtam huzamosabb ideig nézni, így az volt az utolsó csepp, hogy Aria megfordult és rám nézett. Ekkor sokalltam be és vettem az irányt a bárpult felé, hogy az alkohollal tompítsam a fájdalom és a düh bennem kavargó kettősségét.

-Valami erőset kérnék, mindegy mi az, csak erős legyen. - vetettem oda hanyagul a pultos lánynak, aki nagy mosolyok közepette nyúlt hátra egy tetszőleges üvegért.

- Köszi. - vettem el tőle a feles poharat és meghúztam annak tartalmát, ami égetve tűnt el a torkomban.

- Még egyet. - nem leszek ma az udvariasság mintaképe, úgy érzem.

Lassan már számolni is elfelejtettem az italokat, azt sem tudtam, hogy miből és mennyit ittam. A nő felettébb segítőkész volt és egyszer sem kérdezte meg, hogy mi az oka a lerészegedési kísérletemnek és nem mondott nekem nemet a következő italok egyikére sem. Tisztán éreztem azt a pontot, amikor elég lett a szeszből, de nem törődtem a kis hanggal a fejemben, ami folyton azt szajkózta, hogy elég. Tovább ittam, mindaddig, míg a hang és minden más eltűnt. Nem voltak problémák, nem volt az égvilágon semmi, csak az üresség és egy lány, akit mindvégig kerestem a tömegben, de nem találtam. Olyan sokan voltak itt, hogy senkit nem ismertem fel a tömegben, bár lehet, hogy ennek az illuminált állapotom volt a legfőbb oka. Átverekedtem magam az ember áradaton, míg tovább kerestem őt. Tudtam, hogy nem jó ötlet ilyen állapotomban beszélnem vele, de nem bírtam tovább. Hetek óta úgy tettem, mint aki továbblépett, elhitettem magammal, hogy jól vagyok, hogy már nem érzek semmit iránta, de ez mind hazugság és most buktam el. Nyilván én voltam a hülye, hisz nem engedtem neki semmiféle magyarázatot, de most, jelen pillanatban úgy érzem, hogy tudnom kell az igazat. Aztán fél óra keresgélés után megpillantottam, ahogy a falnak dől és hevesen gesztikulálva, láthatólag kiabál azzal az emberrel, akivel láttam beszélgetni. Ki Ő? Még mindig nem sikerült rájönnöm.

Tisztán láttam, hogy veszekednek, de hogy miről azt nem tudtam ebből a távolságból kivenni. Közelebb kell mennem.

Viszont mire elértem volna őket, a férfi a kezénél fogva elrángatta onnan Ariát, aki láthatólag küzdött ellene, de nem sikerült neki, így a szemem láttára tűnt el az egyik ajtó mögött. Nem gondolkoztam raja egy percig sem, tudtam, hogy utána kell mennem, mert éreztem, hogy ennek rossz vége lesz. Az ajtóra tapasztott füllel álltam és próbáltam meghallani miről lehet szó. Mivel mind a ketten kiabáltak, így elég jól kivettem a párbeszédet.

- Megmondtam, hogy képeket készítesz, ez nem volt sosem kérdés. - határozottan a pasi beszélt.

- Mit nem értesz azon, hogy nem fogom kiadni őt.

- Már nem vagytok együtt. - csattant fel a számomra idegen fél.

- És miért lenne ettől minden másabb? Nem fogom kiadni Harryt, mert fontos nekem, mindenek ellenére. - nem hittem el, amik elhagyták ajkait. Ekkor esett le, hogy ez az a fickó, akinek nyilván dolgozott és akkor ez az ő partija. Legalábbis, ha még tudok logikusan gondolkodni.

- Magamnak akarlak.

- Hogy mondtad Frederic? - Aria hangja feltűnően felszaladt, amikor én majdnem megfulladtam a férfi kijelentésétől.

- Szerinted ez mind véletlen volt? Arra ment ki minden, hogy az enyém legyél.

- Rohadj meg. - ezt gondoltam annak a pillanatnak, amikor ideje rájuk nyitnom.

Jól is gondoltam, mert amint az ajtó kivágódott előttem, ott találtam őket, amint az a szemét rákényszeríti magát Ariára és megcsókolja őt, az akarata ellenére. Ő azonnal felém fordult és egy hatalmas pofont kevert le Fredericnek, mint megtudtam.

- Harry?

***

Aria

Hallottam, ahogy az ajtó kinyílik és azonnal hátraléptem, hogy ez a szemét ne tudjon hosszasan megcsókolni. Pillanatra oldalra néztem és azonnal felismertem a göndör fürtöket. A következő tettem teljesen automatikus volt, a kezem lendült és Frederic arcán csapódott be. Harry ott állt az ajtóban továbbra is, egy helyben.

- Harry?

- Mi a faszt csinálsz te vele? - üvöltött fel, de nem nekem intézte a szavakat, hanem a férfinak, aki velem szemben állt, míg fájós jobb arcélét fogdosta.

- Nem egyértelmű? - kérdezett vissza éles hangon.

- Vedd le a kezed róla, amíg szépen mondom. - még sosem hallottam ezelőtt Harryt így beszélni.

- Kölcsön kenyér vissza jár, Styles.

- Miről beszélsz? - fakadt ki Harry.

- Nem rémlik a menyasszonyom, akit meghúztál?

- Már meg ne haragudj, de ennél pontosabb információ is kellene. Ha meg tényleg megdugtam a nődet, akkor képzelheted, hogy mennyire szerethetett téged. Ez inkább neked égés, haver. Gyere. - nyújtotta felém a kezét.

- El ne merj vele menni, mert akkor mindennek vége. Viszlát ösztöndíj. - tudtam, hogy így is, úgy is megszívatna, így már az egész nem érdekelt.

- Mikor fogod fel, hogy ez nem rólad és nem is az ösztöndíjamról szól. Nem irányítasz többé, ennyi volt. Szánalmas vagy és remélem a pokolban fogsz megrohadni, lassan és fájdalmasan. - ezek voltak hozzá az utolsó szavaim, mielőtt Harry kezébe csúsztattam a sajátom, ő meg kihúzott a szobából. Végig vezetett a folyosón, ki a csarnokból, a lift felé. Viszont nem lefelé haladtunk, hanem felfelé. Tudtam hová tartunk, a tetőre, a szabadságba, az új kezdethez.

- Annyira sajnálom. Nem készítettem szándékosan rólad képeket, soha. - minden kitört belőlem, ahogy kiléptünk a fém ajtón, a csillagokba.

- Már az sem érdekelne, csak egy valami, ami mindennél fontosabb.

- Mi lenne az? - kérdeztem vissza.
- Egy valami számít csak, az, hogy szeress.

- Én szeretlek.

49. fejezet - Zöld szem, ismerős tekintet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aria

Elmúlás. Ez az egyszerű szó jellemezte a napjaimat és az életemet az elmúlt időszakban. A hetek rohantak, míg az ő emléke egy percre sem szűnt meg létezni, nem halványodott, ott volt, mindig. Voltak napok, amik jobbak voltak a többinél, mikor történt valami, bármit, ami elvonta a figyelmemet a tényről, hogy nem vagyok kerek és egész. Az ő távozása belőlem is kilopott valami, kiveszett a fény a lelkemből, többé nem láttam színeket, nem volt semmi, csak a sötét és a szürke, ami mint körülvett és beborított körülöttem. Úgy éreztem magam, mint akinek a fél szívét kitépték volna a mellkasából, mert valóban azt tette. Már nem egyedül birtokoltam az életet adó legfontosabb szervemet, a nagy részében Harry foglalt helyet és amikor elment, azt a jelentős részt is magával vitte. Éreztem a lyukat, amit okozott, folyamatosan. Semmire nem tudtam koncentrálni, a fotózás sem segített, ami korábban igen. Most, semmi. 

Napokat töltöttem el úgy, hogy otthon ültem, nem mozdultam ki, csak az ágyamban feküdtem és azon rágódtam, hogy mit kellett volna másként csinálnom? Mert volt ilyen dolog, nem is kevés. Elsőre el kellett volna mondanom neki, hogy Federic milyen mocskos módon játszott velem. Tudtam, hogy ez volt a legfőbb oka annak, hogy most egyedül vagyok. A gyengeségem, mert féltem, de talán jobban tettem volna, ha mindent elmondok neki, akkor talán most itt lenne velem. Sajnos az egyedül lét sem volt túl jó számomra, mert így volt időm magamban kattogni. Így tudtam magamat kínozni, hogy mi lett volna, ha? Így feltudtam magam hergelni, hogy soha többé nem ölelhetem meg, hogy többé nem nézhetek csodás zöld szemibe és nem csókolhatom meg, nem hallhatom hangját, azt a különöset és egyedit, amit csak akkor használt, ha velem beszélt. Mert így is volt, ezekben már soha többé nem lehet részem. És rá jöttem. Igaza van. Igaza van abban, hogy most nincs itt, hogy elhagyott. Ráébresztett arra, hogy a tetteinek súlya van és az élet nem cukormáz és felhő, hanem a kegyetlen valóság, amiben, ha egyszer is hibázol megütöd a bokádat, csúnyán és visszavonhatatlanul.

***

- Ma igen is kimászol az ágyból és élvezni fogod. - rángat a kezemnél fogva Zora és nagyon úgy néz ki, mint aki nem ismeri azt az egyszerű szót, hogy nem.

- Ne már Zora, semmi humorom ma elmenni, főleg nem valami eseményre, amit az a bunkó szervez. - csattanok fel, nem csak őt, de magamat is rendesen lesokkolva a reakciómmal.

- Oké, kicsit vegyél vissza. Nem fogsz bele halni, ha elmész és különben is nem leszel egyedül, mert én elkísérlek. - kacsint rám.

- Plusz egy fő?

- Pontosan. Na indíts. - csíp a fenekembe, ahogy előtte sétálok, ezzel arra ösztönözve, hogy gyorsabb legyek.

- Tudtommal a gála, csak este lesz, így nem igen értem a hova kérdést. - szólalok meg kissé gúnyosba átcsapva.

- Nagyon vicces, de lényegében nem nehéz kitalálni. Gála egyenlő, elegáns megjelenés. - mutogat egyenlőségjelet, hogy jobban érzékeltesse az általa felállított következtetést.

- Szóval arra akarsz kilyukadni, hogy vásárolni megyünk?

- Na, csak leesett végre. - nevet fel, mire a vállába ütök, amitől konkrétan felborul.

- Na, ez már szerintem is megéri a nevetést. - mutatok felé, ahogy megpróbál felállni a szűk helyről, ahova esett.

- Fogd be.

- Ne legyél bunkó, mert nem megyek sehova. - szögezem le.

- Oké-oké.

Zora az úton egyfolytában arról beszélt, hogy ő és Niall éppen szünetet tartanak, amiért a turné pár napon belül folytatódik és valahogy nem vette észre azt a tényt, hogy ha Niallről beszél, akkor arról nekem rögtön Harry jut eszembe, ami valljuk be, kényes téma még most is számomra. Azt sem igazán tudtam felfogni, hogy ő miért ennyire vidám, amikor gyakorlatilag szakítottak Niallel, mert ha szeretnénk, ha nem, mind tudjuk, hogy a szünet nem létezik, abból mindig végleges szakítás lesz az esetek nagy többségében.

- Na ez milyen? - térít vissza a jelenbe, míg a gondolataim fogságában ragadtam kitudja mennyi időre.

- Jó. - vonok vállat.

- Az előző ötre is ugyan ezt mondtad. - forgatja meg szemeit.

- Mert tényleg jók voltak, de valahogy egyik sem fogott meg. Inkább hozzád illenek.

- Lehet. Akkor menj és keress valamit. - utasít, mire eleget teszek neki, mert tudom, hogy nem hagyna békén.

- Megyek.

Mondanom sem kell, hogy az egész boltot végig jártam és nem találtam semmit. Míg Zora örömmel mutatta meg, azt a kék estélyit, amit magának talált.

Végül egy vörös földig érő ruha mellett döntöttem, ami leginkább hasonlított az elképzelésemhez a fejemben, de nem volt tökéletes. A semminél, határozottan jobb volt.

- Akkor mehetünk? - kiabált be Zora a fürdőbe, ahol a ruhát próbáltam magamra erőszakolni.

- Persze. - kiléptem benne, míg a fekete lakk cipőmet húztam fel a lábamra, anélkül, hogy elestem volna.

- Ó te jó ég. - kiáltott fel mellettem.

- Mi az? - konkrétan a szívbajt hozta rám.

- Semmi, csak elképesztően nézel ki, ez a ruha tökéletes.

- Ne túlozz.

- Én nem teszem, na, de indíts kifelé.

***

A szám is tátva maradt, ahogy beléptünk a fényűző helységbe, ahol a rendezvény kapott helyet. Mindent kristály csillárok borítottak és a fő téma is a csillogás volt, ahogy jobban körülnéztem. Ezüst és vörös kompozíciók mindenhol. Ha akartam, ha nem sikerült össze öltöznöm a berendezéssel. Természetesen az első személy akin megakadt a tekintetem Federic volt és ő is pont engem nézett.

- Gyere, menjünk el. - fogom meg Zora kezét, hogy felszívódhassak, mielőtt az a pöcs ide kellemetlenkedné magát hozzánk.

- Miért?

- Ott van Federic és nem akarok vele bájologni egy percre sem. - mutatok az irányába.

- Szerintem elkéstél, erre tart.

- Csodás. - horkanok fel.

- Üdvözlöm a hölgyeket. Mily kellemes meglepetés, hogy eljöttetek, most már biztosan szép lesz az estém. - komolyan, a gyomrom felfordul tőle.

- Köszönjük a meghívást. - szólal meg helyettem Zora.

- Ha nem haragszol, akkor most elrabolnám a barátnődet egy percre. - némán könyörögtem neki, hogy mondjon nemet, mert nem akartam vele elmenni.

- Persze, semmi baj. - Kössz Zora.

- Csodás. - ezzel kézen ragadott és az egyik mellékfolyosó felé húzott. - Örülök, hogy itt vagy, őszintén.

- Nem jöttem volna el, ha nem kényszerítenek, őszintén. - utánoztam le az ő szóhordozását.

- Viszont van neked egy meglepetésem Aria. - mosolygott rám, amitől komolyan hányni tudtam volna.

- Nem vagyok vevő a meglepetéseidre.

- Ennek örülni fogsz.

- Akkor sem érdekel. - már épp meg akartam fordulni, amikor megragadta a kezemet és nem engedte, hogy elmenjek. 

- A ma estének van egy sztár vendége és nagyon remélem, hogy eljön, mert ezen áll vagy bukik az ösztöndíjad cicám. - suttogja a fülembe.

- Miről beszélsz?

- Fordulj meg és megtudod. - ekkor a másik irányba fordít, ahol az ajtón épp a már olyannyira ismert zöld szem egyenesen rám bámul.

- Harry? - szinte felkiáltok és örülök, hogy hallótávolságon kívül van.

- Azt akarom, hogy készíts ma este róla képeket nekem.

- Te megőrültél?

48. fejezet - Javulás?!

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, egy kisebb szünet után.
Remélem vártátok már.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Egy hónap. Pontosan ennyi telt el azóta, hogy eljöttem. Hogy ott hagytam Los Angelest és vele őt is. Mindent ott hagytam, ami egykor sokat jelentett nekem. Mára az egész annyira távolinak tűnik, mintha csak egy rossz álom lett volna az egész, ami néha feldereng emlékeimben. Aztán rendszerint rá kell jönnöm, hogy ez a kegyetlen és zord valóság. Minden, ami esténként kísért engem megtörtént és nem tudom visszafordítani. Pedig szeretném, el sem tudom mondani, hogy mennyire. Hogy mennyire szeretném, hogy semmis legyen minden rossz dolog, ami velem egykor megtörtént. Konkrétan most nem Ariára és a tetteire gondolok, hanem mindenre. A Tayloros időszakra, az előttre, minden rosszra, ami körülvett valaha. Mert úgy gondolom, hogy semmit nem tettem, amiért ezt érdemeltem volna ki. Voltak nehéz pillanataim, amikor olyat tettem, amit mára mélységesen bánok és megvetéssel tekintek magamra a tetteim miatt, de azokhoz az elcsúszott hónapokhoz is ezeknek az eseményekhez volt közük. A rendszeres csalódások miatt váltam olyanná, érzéketlenné, szívtelenné és kegyetlenné a nők felé, akik egykor kihasználtak, majd fordítottam rajta és én lettem az önző fél. Könnyebb volt, ha én használtam őket ki, ha én birtokoltam őket és én irányítottam, így a saját szívemet megvédtem, míg az övék cseppet sem érdekelt. Viszont egyáltalán nem vagyok büszke a tetteimre, akkor sem, ha annak idején pokolian élveztem az egészet.

Sajnos az eltelt idő nem volt elég ahhoz, hogy mindent elfeledjek. A nappalok már nem voltak annyira rosszak, de az éjszakák annál inkább rettenetesek. Sokszor ébredtem arra, hogy zokogok, hogy a könnyeim megállíthatatlanul hullanak alá egyetlen lány lidérce miatt. Folyton róla álmodtam, a szép napokról, az együtt töltött megannyi közös pillanatról. De az ébredésem után nem szépek az emlékek, hiszen eszembe jut, hogy miért is vagyok most itthon, Londonban. Olyankor jön az, hogy a felejtést választom és ismét iszom. Nem akartam újra inni, de csak akkor tudtam némiképp kizárni őt a fejemből. Csak sajnos nem eléggé, sőt volt olyan, hogy az alkohol még inkább kihozta belőlem őt és semmi másra nem tudtam gondolni, csak és kizárólag rá. A gyönyörű szemére, a hosszú fekete hajára, a csilingelő hangjára és a mosolyára, ami csak akkor létezett, amikor rám vetette azt. Alig egy hete jött el számomra az abszolút leépülés, mikor részegen felhívtam őt és ő felvette. A nevemet hajtogatta folyamatosan és azt, hogy szólaljak meg, majd felzokogott, végül pedig letette a telefont. Szörnyű volt hallani a kétségbeesett hangját, ahogy a nevem többször elhagyta ajkait, a sírásának hangja belőlem is könnycseppeket váltott ki. Onnantól kezdve nem ittam többé, mert tudtam, hogy ezek után folytonosan hívogatnám őt, ha részeg vagyok és az se neki, se nekem nem tette jót. Nem akartam őt kínozni soha, akkor sem, ha mélységesen csalódtam benne. Elég volt, ha magamat megint tönkre tettem, nem akartam még őt is. 

Louis folyamatosan hívogatott és minden egyes alkalommal közölte velem, hogy mekkora egy hülye vagyok és megint a szakadékba taszítom magam, amihez nem is álltam már annyira távol. Kezdtem elveszíteni az irányítást az életem felett, de nem akartam megállítani. Nem volt miért jónak lennem, nem kellett senki miatt visszafogni magamat. Saját magamért pedig nem akartam, nem láttam semmi értelmét az egésznek. Egyik reggel azonban elszörnyedtem, ahogy felébredtem reggel az ágyamban. Ahogy kinyitottam a szememet rögtön vissza is akartam csukni, miként megpillantottam magam körül az eldobált üres üvegeket. Mindenhol a szoba területén boros és más alkoholos italok üres palackjai helyezkedtek el. Undorodva másztam ki az ágyamból és egyenesen a konyhába vettem az utamat, hogy egy szemetes zsákot hozzak magammal. Azonnal összeszedtem a szobám tartalmát és mentem végig az egész lakás területén. Olyan kaotikus állapotok fogadtak, hogy nem bírtam tovább visszafogni magam és térdre esve zokogtam. Hogy miért? Fogalmam sem volt róla. Végképp elvesztettem a fonalat, míg a házam közepén térdeltem és a fejemet a kezeim közé temettem. Csak áltattam magam az utóbbi napokban, hetekben. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha távol maradok tőle, de minden csak rosszabb és nehezebb lett. Egyáltalán nem jött el az elvárt hatás, nem felejtettem őt el, nem halványult el az emléke annyira, mint amennyire szerettem volna. Sokkal élénkebb volt minden, mint ahogy az elvárható lett volna az elmúlt hónap fényében. Ha az érzelmeim nem lettek volna eléggé fájóak, akkor az a tény, hogy az egy hónapos szünetünknek is vége, csak hab lett volna a tortán. Vissza kellett mennem, méghozzá pont oda, Los Angelesbe. 

Addig húztam a dolgot, míg az lehetséges volt, de tovább már nem tudtam. Alig két nap és koncertünk van, én meg még mindig Londonban tartózkodtam. A többiek már egy hete visszatértek, de én nem tudtam rávenni magam az előbbi indulásra, de mostanra elkerülhetetlenné vált, hacsak nem akartam lemaradni a koncertről, de azt nem szándékoztam elkövetni. A becsomagolt bőröndöm a hallban állt a bejárati ajtó mellett a falnak támasztva. Indulásra készen álltam, legalábbis fizikailag, mert, hogy érzelmileg nem voltam, az  holt biztos volt. De nem volt mit tennem, ott kellett lennem. Nem foglalkoztam semmivel, csak tettem a dolgom. Beszálltam a taxiba, ami értem jött. Bámultam a tájat, ami elsuhant mellettem. Átsétáltam a hatalmas terminálon a reptéren és a megfelelő kapuba álltam a beszállókártyámmal a kezemben. Kedvesen mosolyogtam az utaskísérőre, aki megkérdezte, hogy kérek-e mogyorót és még kedvesebben visszautasítottam azt. Lehunytam a szemem, de álom ez alkalommal nem jött rá, bármennyire is szerettem volna. Az órámon az eltelt időt figyeltem és vártam, hogy végre vége legyen. A lépcsőn sétáltam lefelé, mellettem a többi utassal, akik nem vettek észre és fel sem ismertek hála istennek. Újra taxiban ültem, csak ezúttal már egy másik városban. Majd ott álltam, ott, ahol oly sokszor előfordultam az elmúlt hónapokban. Az ismerős több emeletes társasház előtt, ahol ő lakott. Ahol bizonyára most is tartózkodott és teát ivott, amit mindig szokott. Vagy Zorával beszélik ki épp az új pasiját, mert bizonyára van neki, hisz annyira gyönyörű és csodálatos. Aztán nem voltam ott többé. Csak a szállodában tértem magamhoz, amikor a többiek kérdőn tekintettek rám. Volt is miért. Ismét részeg voltam.

- Harry ugye nem? - Lou volt az első, aki észrevette az állapotomat.

- Sajnálom. - szaggatottan válaszoltam, míg magam mellé dobtam a csomagomat.

- Engem nem izgat, hogy hogyan teszed magad tönkre, de tudod őt annál inkább. - vont vállat.

- Nem érdekel. Nem akarok róla hallani többé és ennyi. - ezzel a szobámba rohantam és becsaptam magam után az ajtót. Viszont az nemsokkal később kinyílt és belépett rajta Louis, aki úgy nézett rám, mint egy apa a gyerekére, aki rosszat csinált. Én meg úgy is éreztem magam.

- Miért csinálod ezt? - tette fel a kérdést, míg az ajtónak támaszkodva nézett rám.

- Nem tudom. Mit miért teszek? Ezek olyan hülye kérdések és egyikre sem tudom a megfelelő választ megadni. Ott álltam a lakása előtt, alig néhány perce, de nem tudom miért, azt sem tudom, hogy kerültem oda.

- Ne kínozd magad, ne légy ennyire makacs Harry. Látom, hogy szenvedsz nélküle és ő is így van ezzel. - utáltam, hogy igaza van, kibaszottul utáltam.

- Mit akarsz mit tegyek? - fakadtam ki.

- Én semmit nem akarok. Neked kell eldönteni. Csak annyit mondok, hogy gondolkozz és vedd észre végre magad.

- Köszönöm a kioktatást, mintha nem lennék felnőtt. - vágtam a kezem a magasba.

- Nem úgy viselkedsz.

- Köszönöm, nekem jó így. - tudtam, hogy ennek mi lesz a vége, hogy sokáig nem fogunk egymáshoz szólni.

- Akkor légy önfejű és tedd tönkre az életed.

- Meg lesz.

- Egyébként ezért jöttem. - nyújtott át egy borítékot. - A te neved áll rajta.

Ezzel magamra hagyott. Lassan bontottam fel a levelet, aminek a borítékján a nevemen kívül semmi sem állt. Egy meghívó volt, de nem tudtam hova tenni.

Meghívjuk az éves gálára, amit a M-News Magazin rendez. 

Reméljük megtisztel minket jelenlétével és emeli rendezvényünk fényét a megjelenésével.