48. fejezet - Javulás?!

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, egy kisebb szünet után.
Remélem vártátok már.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Egy hónap. Pontosan ennyi telt el azóta, hogy eljöttem. Hogy ott hagytam Los Angelest és vele őt is. Mindent ott hagytam, ami egykor sokat jelentett nekem. Mára az egész annyira távolinak tűnik, mintha csak egy rossz álom lett volna az egész, ami néha feldereng emlékeimben. Aztán rendszerint rá kell jönnöm, hogy ez a kegyetlen és zord valóság. Minden, ami esténként kísért engem megtörtént és nem tudom visszafordítani. Pedig szeretném, el sem tudom mondani, hogy mennyire. Hogy mennyire szeretném, hogy semmis legyen minden rossz dolog, ami velem egykor megtörtént. Konkrétan most nem Ariára és a tetteire gondolok, hanem mindenre. A Tayloros időszakra, az előttre, minden rosszra, ami körülvett valaha. Mert úgy gondolom, hogy semmit nem tettem, amiért ezt érdemeltem volna ki. Voltak nehéz pillanataim, amikor olyat tettem, amit mára mélységesen bánok és megvetéssel tekintek magamra a tetteim miatt, de azokhoz az elcsúszott hónapokhoz is ezeknek az eseményekhez volt közük. A rendszeres csalódások miatt váltam olyanná, érzéketlenné, szívtelenné és kegyetlenné a nők felé, akik egykor kihasználtak, majd fordítottam rajta és én lettem az önző fél. Könnyebb volt, ha én használtam őket ki, ha én birtokoltam őket és én irányítottam, így a saját szívemet megvédtem, míg az övék cseppet sem érdekelt. Viszont egyáltalán nem vagyok büszke a tetteimre, akkor sem, ha annak idején pokolian élveztem az egészet.

Sajnos az eltelt idő nem volt elég ahhoz, hogy mindent elfeledjek. A nappalok már nem voltak annyira rosszak, de az éjszakák annál inkább rettenetesek. Sokszor ébredtem arra, hogy zokogok, hogy a könnyeim megállíthatatlanul hullanak alá egyetlen lány lidérce miatt. Folyton róla álmodtam, a szép napokról, az együtt töltött megannyi közös pillanatról. De az ébredésem után nem szépek az emlékek, hiszen eszembe jut, hogy miért is vagyok most itthon, Londonban. Olyankor jön az, hogy a felejtést választom és ismét iszom. Nem akartam újra inni, de csak akkor tudtam némiképp kizárni őt a fejemből. Csak sajnos nem eléggé, sőt volt olyan, hogy az alkohol még inkább kihozta belőlem őt és semmi másra nem tudtam gondolni, csak és kizárólag rá. A gyönyörű szemére, a hosszú fekete hajára, a csilingelő hangjára és a mosolyára, ami csak akkor létezett, amikor rám vetette azt. Alig egy hete jött el számomra az abszolút leépülés, mikor részegen felhívtam őt és ő felvette. A nevemet hajtogatta folyamatosan és azt, hogy szólaljak meg, majd felzokogott, végül pedig letette a telefont. Szörnyű volt hallani a kétségbeesett hangját, ahogy a nevem többször elhagyta ajkait, a sírásának hangja belőlem is könnycseppeket váltott ki. Onnantól kezdve nem ittam többé, mert tudtam, hogy ezek után folytonosan hívogatnám őt, ha részeg vagyok és az se neki, se nekem nem tette jót. Nem akartam őt kínozni soha, akkor sem, ha mélységesen csalódtam benne. Elég volt, ha magamat megint tönkre tettem, nem akartam még őt is. 

Louis folyamatosan hívogatott és minden egyes alkalommal közölte velem, hogy mekkora egy hülye vagyok és megint a szakadékba taszítom magam, amihez nem is álltam már annyira távol. Kezdtem elveszíteni az irányítást az életem felett, de nem akartam megállítani. Nem volt miért jónak lennem, nem kellett senki miatt visszafogni magamat. Saját magamért pedig nem akartam, nem láttam semmi értelmét az egésznek. Egyik reggel azonban elszörnyedtem, ahogy felébredtem reggel az ágyamban. Ahogy kinyitottam a szememet rögtön vissza is akartam csukni, miként megpillantottam magam körül az eldobált üres üvegeket. Mindenhol a szoba területén boros és más alkoholos italok üres palackjai helyezkedtek el. Undorodva másztam ki az ágyamból és egyenesen a konyhába vettem az utamat, hogy egy szemetes zsákot hozzak magammal. Azonnal összeszedtem a szobám tartalmát és mentem végig az egész lakás területén. Olyan kaotikus állapotok fogadtak, hogy nem bírtam tovább visszafogni magam és térdre esve zokogtam. Hogy miért? Fogalmam sem volt róla. Végképp elvesztettem a fonalat, míg a házam közepén térdeltem és a fejemet a kezeim közé temettem. Csak áltattam magam az utóbbi napokban, hetekben. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha távol maradok tőle, de minden csak rosszabb és nehezebb lett. Egyáltalán nem jött el az elvárt hatás, nem felejtettem őt el, nem halványult el az emléke annyira, mint amennyire szerettem volna. Sokkal élénkebb volt minden, mint ahogy az elvárható lett volna az elmúlt hónap fényében. Ha az érzelmeim nem lettek volna eléggé fájóak, akkor az a tény, hogy az egy hónapos szünetünknek is vége, csak hab lett volna a tortán. Vissza kellett mennem, méghozzá pont oda, Los Angelesbe. 

Addig húztam a dolgot, míg az lehetséges volt, de tovább már nem tudtam. Alig két nap és koncertünk van, én meg még mindig Londonban tartózkodtam. A többiek már egy hete visszatértek, de én nem tudtam rávenni magam az előbbi indulásra, de mostanra elkerülhetetlenné vált, hacsak nem akartam lemaradni a koncertről, de azt nem szándékoztam elkövetni. A becsomagolt bőröndöm a hallban állt a bejárati ajtó mellett a falnak támasztva. Indulásra készen álltam, legalábbis fizikailag, mert, hogy érzelmileg nem voltam, az  holt biztos volt. De nem volt mit tennem, ott kellett lennem. Nem foglalkoztam semmivel, csak tettem a dolgom. Beszálltam a taxiba, ami értem jött. Bámultam a tájat, ami elsuhant mellettem. Átsétáltam a hatalmas terminálon a reptéren és a megfelelő kapuba álltam a beszállókártyámmal a kezemben. Kedvesen mosolyogtam az utaskísérőre, aki megkérdezte, hogy kérek-e mogyorót és még kedvesebben visszautasítottam azt. Lehunytam a szemem, de álom ez alkalommal nem jött rá, bármennyire is szerettem volna. Az órámon az eltelt időt figyeltem és vártam, hogy végre vége legyen. A lépcsőn sétáltam lefelé, mellettem a többi utassal, akik nem vettek észre és fel sem ismertek hála istennek. Újra taxiban ültem, csak ezúttal már egy másik városban. Majd ott álltam, ott, ahol oly sokszor előfordultam az elmúlt hónapokban. Az ismerős több emeletes társasház előtt, ahol ő lakott. Ahol bizonyára most is tartózkodott és teát ivott, amit mindig szokott. Vagy Zorával beszélik ki épp az új pasiját, mert bizonyára van neki, hisz annyira gyönyörű és csodálatos. Aztán nem voltam ott többé. Csak a szállodában tértem magamhoz, amikor a többiek kérdőn tekintettek rám. Volt is miért. Ismét részeg voltam.

- Harry ugye nem? - Lou volt az első, aki észrevette az állapotomat.

- Sajnálom. - szaggatottan válaszoltam, míg magam mellé dobtam a csomagomat.

- Engem nem izgat, hogy hogyan teszed magad tönkre, de tudod őt annál inkább. - vont vállat.

- Nem érdekel. Nem akarok róla hallani többé és ennyi. - ezzel a szobámba rohantam és becsaptam magam után az ajtót. Viszont az nemsokkal később kinyílt és belépett rajta Louis, aki úgy nézett rám, mint egy apa a gyerekére, aki rosszat csinált. Én meg úgy is éreztem magam.

- Miért csinálod ezt? - tette fel a kérdést, míg az ajtónak támaszkodva nézett rám.

- Nem tudom. Mit miért teszek? Ezek olyan hülye kérdések és egyikre sem tudom a megfelelő választ megadni. Ott álltam a lakása előtt, alig néhány perce, de nem tudom miért, azt sem tudom, hogy kerültem oda.

- Ne kínozd magad, ne légy ennyire makacs Harry. Látom, hogy szenvedsz nélküle és ő is így van ezzel. - utáltam, hogy igaza van, kibaszottul utáltam.

- Mit akarsz mit tegyek? - fakadtam ki.

- Én semmit nem akarok. Neked kell eldönteni. Csak annyit mondok, hogy gondolkozz és vedd észre végre magad.

- Köszönöm a kioktatást, mintha nem lennék felnőtt. - vágtam a kezem a magasba.

- Nem úgy viselkedsz.

- Köszönöm, nekem jó így. - tudtam, hogy ennek mi lesz a vége, hogy sokáig nem fogunk egymáshoz szólni.

- Akkor légy önfejű és tedd tönkre az életed.

- Meg lesz.

- Egyébként ezért jöttem. - nyújtott át egy borítékot. - A te neved áll rajta.

Ezzel magamra hagyott. Lassan bontottam fel a levelet, aminek a borítékján a nevemen kívül semmi sem állt. Egy meghívó volt, de nem tudtam hova tenni.

Meghívjuk az éves gálára, amit a M-News Magazin rendez. 

Reméljük megtisztel minket jelenlétével és emeli rendezvényünk fényét a megjelenésével.