2/05. - Minden idők legrosszabb ötlete!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aria

Nem tudtam a pillanat hevében, hogy mitévő legyek. Csak álltam lemerevedve és arra vártam, hogy ő mit fog lépni. Megcsókol vagy megállítja magát? Azt sem tudtam én magam mit szeretnék. Természetesen az egyik felem üvöltött azért, hogy mozduljak előre és zárjam be a kettőnk között lévő még fennálló távolságot, míg a másik hátrálni akar mindaddig, míg el nem tűnök a közeléből. 

Felemelte a kezét és egy kósza tincset tűrt a fülem mögé, majd az eredeti helyére állt vissza, tőlem tartva a tisztes távolságot. Egész végig erre készült volna? Esze ágában sem volt megcsókolni engem?

- Te miért vagy itt? - kérdezett rá, miután én ugyan ezt kérdeztem.

- Felszoktam jönni, egyébként fotózok. - mutattam fel a gépet, ami a nyakamban lógott.

- Tudom. - mosolygott rám mindentudóan, mintha pontosan tudná az okát az ittlétemnek.

- Honnan?

- Láttam a műsort a tévében, amiben szerepeltél. - vont vállat egyszerűen.

- Láttad? - húztam fel a szemöldökömet. - Miért vagy itt Harry?

- Csak felnéztem ide, tudod, hogy mennyit jelent nekem. - ismét a fának dőlt, amitől megfeszültek a lábizmai, nekem meg nehezemre esett nem őt bámulni.

- Tudod, hogy nem így értettem. - forgattam meg a szemeimet.

- Tudom, de reméltem nem kell erre válaszolnom. - sóhajtott fel.

- Pedig kellene. - csípőre tett kézzel vártam, hogy végre beszélni kezdjen. - Nos?

- Munka. - tömör válaszából egyértelmű volt, hogy hazudik. - Van némi elintézni valóm a városban.

- Jól van. - nem akartam többet beszélgetni vele, így is merőben felkavaró volt számomra ez a hirtelen viszontlátás, nem voltam felkészülve rá. - Nekem most mennem kell, szia Harry.

- Várj. - kapta el a csuklómat, amikor elhaladtam mellette. - Ebédelj velem.

- Mi? Mikor?

- Holnap. - nem kérdés volt, egyértelművé tette, hogy nem hagy nekem választási lehetőséget.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne Harry.

- Csak egy ebéd, mi abban a rossz? - csalódottnak tűnt.

- Nem érzed furcsának a dolgot? Egy kicsit sem? - kérdeztem rá, mert személy szerint engem különösen feszélyezett a jelenléte, amit nem tudtam hova tenni, mert mikor még azt sem tudtam kicsoda ő, akkor sem volt meg ez a különös érzés. Talán a régen volt szerelmünk változtatott meg mindent.

- Miért lenne az? Csak egy ebéd Aria, semmi több. - jóleső érzés töltött el, ahogyan elhagyta telt ajkait a nevem.

- Oké.

- Akkor benne vagy? - szabályosan felcsillant a szeme.

- Igen. - talán most először mosolyodtam el őszintén az elmúlt időszakban.

- Elvigyelek? - kérdezett rá, amint mellettem sétált.

- Nem kell, lejjebb parkolok.

- Értem. - hajtotta le a fejét. - Akkor holnap érted megyek, fél tizenkettőre. Hova menjek?

- Gyere a műtermembe, a belvárosba. Meg fogod találni, A Photography a neve.

- Saját céged van? 

- Igen. Nem tudtad? - azt hittem, hogy tud róla, ezek szerint nem érdeklődött utánam az elmúlt években.

- Tudnám, ha engedték volna. - motyogott az orra alatt.

- Tessék?

- Semmi, örülök, hogy sikerült. - nézett rám, míg féloldalasan mosolygott.

- Én is, bár nem volt egyszerű. - vontam vállat és bele sem akartam gondolni, hogy miként jutottam el idáig.

- Miért?

- Hagyjuk Harry, nem karok róla beszélni, próbálom elfelejteni azt az időszakot. - láttam rajta, hogy félreértette, mert megbántottság ütközött ki az arcára. - Nem úgy értettem.

- Nem?

- Persze, hogy nem. Ha akarnám se tudnám elfelejteni mindazt, ami..tudod.. - egyszerűen képtelen voltam kimondani.

- Tudom. - hálás voltam neki, hogy nem erőlteti a dolgot.

- Akkor holnap. - köszöntem el tőle, ahogy elértük az autóját.

- Igen. Később látlak, Aria.

A hazafelé vezető úton végig azon gondolkoztam, hogy helye-e, amit teszek? Tudtam, hogy nem bírnám ki, hogy ne legyek vele, de egyben rossz ötletnek is tűnt a vele töltött idő. Mivel tisztán éreztem, hogy még mindig nem közömbös számomra, így egyértelmű volt, hogy kerülnöm kéne őt, de valamiért képtelen voltam rá. Vele akartam lenni, csak sajnos volt egy nagy bökkenő, akit Carmennek hívtak és egy átkozott gyűrű, ami az ujján fityegett.

Amint haza értem egyből Zora szobájába vezetett az utam és nem foglalkoztam azzal sem, hogy éjszaka van és ő már régen alszik. Muszáj voltam felkelteni és azt mondta, hogy vészhelyzet esetére bármikor megtehetem, és vészhelyzet volt, de még mekkora.

- Zora. - ültem le az ágyára. - Zora.

- Mi van? - megijedt a hangom magassága miatt. - Megőrültél? 

- Bocsi, de vészhelyzet van. - megváltozott az arca, mikor rájött, hogy komolyan beszélek.

- Mi a baj?

- Itt van. - csak ennyi jött ki a torkomon.

- Kicsoda? - kérdezett vissza, míg lassan rájött, hogy mire is gondolok. - Itt van?

- Itt.

- Hol? Itt a lakásban? - már felakart volna állni, mire visszanyomtam az ágyra.

- Dehogyis. Itt Los Angelesbe.

- Honnan tudod? - nem volt annyira meglepődve, mint gondoltam.

- Találkoztam vele.

- Hogy mi van? Megölöm Niallt. - szitkozódott.

- Tudtam, hogy vele beszélsz, ugye tudtad, hogy ide fog jönni? - kérdeztem rá.

- Igen, csak azt nem, hogy ennyire hamar ideér. Nem akartam, hogy találkozz vele.

- Már késő. - nem is tudom, hogy hányadik alkalommal sóhajtok fel azóta, hogy beszéltem vele.

- Hogy érted ezt?

- Holnap vele ebédelek. - vártam Zora reakcióját.

- Meg vagy húzatva? - kiáltott fel.

- Nyilván. - vontam vállat.

- Ne húzogasd itt a válladat nekem Aria. Megbolondultál? Te is tudod, hogy ennek nem lesz jó vége. Menyasszonya van, szerinted, majd elhagyja miattad?

- Állj már le. Senki nem akarja, hogy elhagyja. Nem lesz többé közöttünk semmi, csak ebédelünk, egyszer és ennyi. - nem tudom, hogy magamat vagy őt győzködtem jobban, talán mindkettő.

- Biztos? Ismerlek és őt is, ennek rossz vége lesz.

- Semmi nem lesz, bízz bennem.

- Benned bízok. - tudtam, hogy jót akar nekem, de nem volt szükségem a kioktatásra.

- Bízz is. Na hagylak aludni, holnap reggel találkozunk.

- Rendben.

***

Másnap negyed tizenkettőkor kezdtem el az órámat bámulni, onnantól kezdve percenként ismételgettem a folyamatot. Úgy éreztem magam, mint egy bolond, aki a legelső randijára készülés fél, hogy az illető átverte őt. Ez a veszély engem nem fenyegetett, tudtam, hogy Harry sosem tenné ezt velem. Pontban félkor kinyílt az ajtó és megjelent ő. Eszméletlenül nézett ki a fekete farmerjében és a szürke koptatott ingben, amit viselt. Szokásos módon meg sem kellett magát erőltetnie annak érdekében, hogy jól nézzen ki. Mosolyogva közeledett felém.

- Készen vagy? Mehetünk? - nyomott két puszit az arcomra, mielőtt feltette volna a kérdéseit.

- Persze, menjünk, csak bezárok addig. - mosolyogtam rá, majd miután kitettem az "ebédelni mentem" táblát, bezártam a műtermemet.

- Hová megyünk? - kérdeztem rá, amikor már a kocsiban ültünk.

- Meglepetés. - játszott velem az eszem, amikor hirtelen úgy éreztem magam a közelében, mint régen. Kezdett minden újfent természetessé válni, ha tetszett, ha nem.

- Még mindig kibírhatatlan vagy. - nem is figyeltem magamra, hogy mi csúszott ki a számon.

- Előfordulhat. - szerencsémre nem bántottam meg a megjegyzésemmel.

Amikor megálltunk az étterem előtt ismételten meg kellett jegyeznem, hogy Harry valóban nem változott sokat, szokásosan egy eléggé nívós étterem előtt parkolta le az autót.

- Megfelelő? - suttogta a fülembe a kérdését, miközben az épületet csodáltam nagy szemeket meresztve.

- Ugye most csak viccelsz, ez csodás. - fordultam felé mosolyogva, aminek az lett a következménye, hogy az ajkam súrolta az övét. Megszeppenve álltam ott és nem tudtam, hogy mit csináljak, végül ő döntött és ellépett tőlem.

- Ne haragudj. - nem értettem, hogy miért ő kér bocsánatot tőlem, amikor én okoztam a kellemetlen helyzetet.

- Te ne haragudj, nem figyeltem eléggé.

- Tudod egyébként én nem bánom. - ez a válasz nagyon nem hiányzott nekem. - Bassza meg.

- Mi az?

- Fotósok. - rögtön megfordultam abba az irányba, ahova szúrós pillantásokat vetett.

- Szerinted meglátták? - félve tettem fel a kérdést.

- Minden bizonnyal. - vont vállat és megragadta a kezemet, hogy befelé húzhasson. - Gyere, kérlek.

- Állj meg Harry. Ne haragudj, nem akartam, hogy egy ilyen helyzetben lefényképezzenek. Most biztos azt hiszik, hogy csókolóztunk.

- Akkor legyen is okuk ezt írni. - nem számítottam arra, ami ezután következett. Egyszerűen behúzott egy folyosóra és vadul neki nyomott a falnak, míg éhesen csókolt meg. Abban a pillanatban feladtam és visszacsókoltam őt. Téptük egymás ajkát és többet és többet akartunk a másiktól.

- Még mindig akarsz ebédelni? - nézett rám reménykedő pillantások közepette, csak megráztam a fejemet. Beljebb húzott a folyosón és a Női mosdó ajtaján betolt.

- Mit keresünk itt? - kérdeztem meg annak ellenére is, hogy tudtam mit akar csinálni.

- Akarlak Aria, itt és most. - ezzel a kagylóra ültetett és félretolta a bugyimat, ami a szoknyának köszönhetően könnyű volt számra.

- Harry, mi van Carmennel? - utolsó próbálkozásomra sikerült megkérdeznem tőle.

- Mi lenne vele?

- Csak a menyasszonyod. - vontam vállat, míg azt néztem, ahogyan kiszabadítja magát.

- Az már nem olyan biztos, különben is téged akarlak. - éreztem, ahogy nekem feszül a férfiassága.

- Állj le. Nekem ez nem megy. - ellöktem magamtól mielőtt belém hatolhatott volna és leszálltam a földre.

- Miről beszélsz? - értetlenségében ide-oda kapkodta a fejét.

- Te most Carmennel vagy együtt és köztünk nem működött a dolog, nem akarom újra kezdeni. - ezzel szabályosan szaladva hagytam el a helységet, ami a maradéktalan örömöt nyújthatta volna nekem, de ez esetben az eszemre hallgattam és nem a szívemre, ami ezernyi darabra hasadt.

- Aria. Kérlek, ne haragudj, tudom, hogy ez túlzás volt. Ne hagyj itt. - kiabált utánam.

- Ne gyere többé a közelembe.

2/04. - Amikor nem tudsz leállni!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aria

- Hova mész? - annyira halkan próbáltam kisurranni, amennyire telt tőlem. Pechemre sosem voltam az a lopakodó típus. Természetesen a nappalin sem jutottam túl, amikor Zora hangja hallatszott a kanapé irányából. Mivel nem számítottam arra, hogy este tizenegykor még fent lesz, így eléggé rám hozta a szívbajt, annyira, hogy szabályosan felsikoltottam, amikor megszólalt a nagy feketeség közepette.

- Normális vagy? Majdnem megállt a szívem, ilyet ne csinálj többször. - kapkodtam a levegőt az ijedtség hatásának köszönhetően.

- A kérdésemre válaszolj légyszíves, ne terelj. - nem értettem különösebben a mostani túlaggódó viselkedést a részéről. Nem voltam már gyerek, így eltudtam magamtól is dönteni, hogy valami helyes vagy helytelen.

- Fotózni megyek Zora. - szemforgatása az őrületbe kergetett. - Miért csinálod ezt?

- Ezt akár én is kérdezhetném tőled. - fonta keresztbe karjait a mellkasa előtt.

- Mit? Csak fotózok, már ez is baj? - idegesített, hogy úgy csinált mintha az egyik szülőm lenne, aki rajta kapta a gyerekét azon, hogy az éjszaka közepén elszökik egy buliba. Komolyan, így éreztem magam.

- Te nem egyszerűen csak fotózol. Mikor jössz már rá végre?

- Mire kéne rájönnöm Zora, mire? - szabályosan kiabáltam, mert a viselkedése kiakasztó volt számomra.

- Arra, hogy őt kergetett, mindent miatta teszel. Ha emlékezni akarsz a múltra, akkor miért nem beszélsz Harryvel? Mert szerintem egyértelmű, hogy a régi kapcsolatotokat hajszolod ezekkel a képekkel, még, ha magadnak be sem vallod, engem nem tudsz átverni. - miért kell szinte minden beszélgetésünkben benne lenni a nevének?

- Nem miatta csinálom. - magamat sem sikerült meggyőznöm.

- Persze, csináld csak, de nem tudom, hogy meddig tehetsz úgy, mintha minden rendben lenne. mikor jössz rá, hogy ez már egy kicsit sok. Túlzásokba esel.

- Miért esnék túlzásokba? - kezdett terhelő lenni ez a beszélgetés.

- Két napja ezt csinálod éjjelente. Mikor fogsz aludni és enni? Engem ne nézz hülyének, mert tisztában vagyok vele, hogy azóta nem ettél, mióta láttuk azt az interjút vele. Ez nem egészséges Aria.

- Köszi az észrevételeket, de magamtól is eltudom dönteni, hogy mi a jó nekem. Elmentem. - ezzel az ajtó felé vettem az irányt és dühömben bevágtam azt magam előtt, ami rettenetesen nagyot szólt mögöttem, ahogy az ajtókeretbe csapódott.

Egész úton, míg a képeket kattogtattam, csak Zora és a szavai jártak a fejemben. Sajnos be kellett látnom, hogy némiképp igaza volt. Harrynek valóban volt hozzá köze, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Azért, mert még éreztem iránta valamit? Vagy csupán azért, mert a jó emlékekre akartam gondolni egyszerűen? A választ azonban hiába kerestem, nem találtam. A nagy elmefuttatásom közepette észre sem vettem, hogy hova kerültem. Ahogy körbenéztem minden emlék, pillanat megelevenedett előttem. Ahogy a kocsihoz sétál és keresgél benne valamit, majd amikor hirtelen letérdel elém és egy aprócska felnyitott dobozzal a kezében rám emeli csillogó, reménnyel teljes tekintetét, majd felteszi a mindent vagy semmit kérdést. Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp legördül az arcomon, forróságot hozva arra, majd a semmibe vész, ahogy találkozik a talajjal, pont, úgy, ahogy az egykori szerelmünk is. Semmis és meg nem történt.

Pillanatok alatt léptem át a múltba, az akkori jelenbe, vissza az adott jelentbe. Az emlék egyszerűen magába szippantott és úgy éreztem magam, mintha egy külső szemlélő ennék, aki végignézi, amint egy lány kezét megkéri élete szerelme.

***

- Megjöttünk. - fordult felém, majd kinyitotta az ajtaját és az én oldalamra sétált. Kinyitotta az ajtómat és kisegített.

- Istenem, ez gyönyörű. - ámultam el a kilátástól, ahogy Harry a tisztás szélére vezetett, ahonnan Los Angeles városára lehetett rálátni. A fények gyönyörűek voltak, ahogy a déli nap beragyogott mindent. Nem hittem, hogy valami ennyire gyönyörű lehet. Mindent teljesen másként láttam ideföntről. Elárasztott a béke és a teljes nyugalom. Elképesztő érzés volt idefent állni.

- Felakartalak ide hozni, hogy te is lásd ezt. - karolt át hátulról.

- Te már jártál itt? - kérdeztem rá, mert sosem mesélt nekem erről a helyről.

- Rengetegszer. Mindig ide jövök, ha elegem van. Ha nyugalomra vágyom és kikapcsolódásra. Ha kicsit elakarok szakadni a sztárságtól és átlagos akarok lenni. Itt annak érezhetem magam. - annyira jó volt hallani, ahogy önfeledten mesél erről a helyről és amit jelent neki.

- Meg tudom érteni, itt minden annyira nyugodt és állandó. - néztem körbe.

- Pontosan, itt mindig tudom mire számítsak. Nem kell attól tartanom, hogy rajongók és fotósok fognak rám támadni. Itt senki sem talál meg. - éreztem a neheztelést a szavaiban, neheztelt a saját életére.

- Csodás ez a hely. Ki tud még erről? - kíváncsi voltam, hogy a többiek is szoktak-e ide járni a bandából.

- Csak te és én. - adott egy gyors puszit a nyakamra.

- Tényleg? Senkit nem hoztál még ide fel? - fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek.

- Senkinek sem mutattam meg. Ez volt az én kis menedékem, de úgy gondoltam, hogy megosztom veled. Együtt mégis jobb, mint magányosan üldögélni idefent.

- Harry. - ugrottam a nyakába és alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

- Most miért sírsz? - kérdezte meg, amikor hallotta, hogy a könnyekkel küszködök.

- Mert annyira szeretlek. - suttogtam a fülébe és még szorosabban hozzá bújtam.

- Én is téged. - ekkor hirtelen eltávolodott tőlem és visszasétált a kocsihoz. 

Nem értettem mit csinál, vélhetőleg semmit nem tett, csak kinyitotta a kocsi ajtaját, behajolt, majd jött is vissza. Mire feleszméltem egy dobozzal a kezében állt előttem. Egy pillanatra ledöbbentem és az agyam azonnal pánikolni kezdett, hogy nehogy gyűrű legyen benne, mert nem tudom, hogy mit válaszolnék neki és nem állt szándékomban megbántani őt a bizonytalanságommal. Leereszkedett elém féltérdre és kinyitotta a dobozt, amiben a legszebb gyűrű pihent, amit valaha láttam. Harry szemei csillogtak, amikor találkoztak az enyémmel. Vártam, hogy megszólaljon, mert semmi mást nem tudtam, csak őt figyelni és próbálni visszafogni magam és a meghatottságtól nem elbőgni magamat.

- Oké, tudom talán túl korainak tűnik, amit most teszek, de minek várjak, nem? Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy téged akarlak, méghozzá örökké. Szerelmes vagyok beléd, attól a naptól kezdve, hogy a parkban megláttalak. Lenyűgöztél, ahogy olyan szenvedéllyel csináltad azt, amit szeretsz. Kicsit magamra emlékeztettél, ahogy én szeretem az éneklést. Én voltam a legboldogabb, amikor közelebb engedtél magadhoz. Amikor pedig először mondtad, hogy szeretsz, az leírhatatlan érzés volt számomra. Te nem a sztárt láttad bennem, nem Harry Styles érdekelt, hanem én, az átlagos Harry, akit senki sem ismert. Ezért rettentő hálás vagyok neked. Megtisztelné azzal, hogy hozzám jössz feleségül, Aria Simons?

- Igen.

Igen. Igen. Igen.

***

Nem. Nem. Nem.
Mostanra zokogtam a felismeréstől. Mi történt? Hogy siklott ki az életem ennyire? És akkor bevillant. Frederic. Az az átkozott pöcs. Minden miatta történt. Minden azután kezdődött. A veszekedések, a sorozatos viták és összeveszések, ami végül annyira elfajult, hogy mind a ketten a szétmentést választottuk. Valamiért onnantól kezdve minden más lett, már nem jöttünk ki egymással. Csak hagytuk, hogy az egész tönkremenjen és menthetetlen legyen, de miért tettük mindezt? Véleményem szerint egyikünk sem rossz ember, előtte minden tökéletes volt és mesébe illő. Aztán beférkőzött a bizalmatlanság, talán ebben keresendő a hiba. Már nem bíztunk a másikban, túl sok volt a külön töltött idő, annyira, hogy már nem tudtuk, hogyan kell egy párnak lenni és elfogadni a másikat a hibáival együtt. Mára már sajnáltam mindent, minden szót, amit hozzá vágtam, mindent amivel azt értem el, hogy vége legyen egy olyan dolognak, ami mindennél különlegesebb volt. Hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül, bele a semmibe, hogy elillanjon és semmissé legyen. Az én hibám.

***

Másnap reggel arra keltem fel, hogy Zora pont a szobám előtt telefonál valakivel, nem éppen hangtalanul. Szabályosan kiabált a vonal túlsó végén lévő egyénnel és biztosra vettem, hogy szóhoz sem hagyja jutni szerencsétlent. Nem tudom, hogy mivel idegesítette fel ennyire, de nagyon kíváncsivá tett. Kimásztam a meleg takaró alól és az ajtóhoz sétáltam, aminek nekinyomtam a fülem és próbáltam meghallani, hogy pontosan miről lehet szó. A hangmagasságnak köszönhetően szinte mindent tökéletesen hallottam.

- Hogy mi van? Te normális vagy? Hagytad, hogy ide jöjjön? Te is tudod, hogy ennek baromira rossz vége lesz. És mi van a csajjal? Micsoda? Nem hagyom abba, nem érdekel, ha nem jutsz szóhoz. Tiszta hülyék vagytok mind, de legfőképpen ő. Nem kell, hogy ide jöjjön, már senkit nem érdekel. Nem teheti ezt meg újra, értetted? Nem fogom hagyni, hogy fájdalmat okozzon neki. Semmi értelme. Ő már tovább lépett. Meg ne próbáld. Neked sem kell ide jönnöd. Egyikőtöknek sem. Ne idegesíts fel Niall.

Amikor meghallottam az említett nevet, visszahőköltem. Nem akartam többet hallani, mert így is eléggé egyértelmű volt. Csak abban reménykedtem, hogy tévedtem, hogy amire gondolok az nem igaz és nem ő jön ide. Nem akarom, hogy ide jöjjön. Mert, ha ez bekövetkezik, akkor lőttem a tervemnek, ami a felejtést foglalja magába. Ismerem magamat és tisztában vagyok vele, hogy nem tudnék neki ellenállni, ha próbálkozna. De muszáj leszek, mert még egy csalódást tőle nem bírnék már elviselni.

Kivágtam az ajtót, mire Zora rémülten nézett rám és azonnal lenyomta a vonalat. Láttam a szemében, hogy vívódik, hogy elmondja-e az imént történteket.

- Kivel beszéltél?

- Á senkivel, csak a munka, semmi különös. - persze, hogy hazudott nekem.

- Baj van? Eléggé idegesnek hangoztál. - benne voltam a játékában.

- Csak a szokásos, megint elrontottak valamit a nyomdászok, amit természetesen nekem kell helyrehozni.

- Hát részvétem. - nehezemre esett nevetni, mert utáltam, ha nem mondott el nekem dolgokat, főleg, ha azok ennyire lényegesek lettek volna számomra.

- Köszi. - nevetett fel, majd elsétált a folyosón.

Kicsivel később úgy döntöttem, hogy ostorozom magamat még egy kicsit és kimegyek ma este is oda, a magányos hegyre, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal. Ma viszont hamarabb akartam menni, így nyolckor le is léptem otthonról, ez alkalommal Zora nem vett észre. Röpke fél óra autóút után, meg is érkeztem. Leültem a szokásos fa mellé és csak a város fényeit bámultam. Elmerengtem benne és a gondolataimban. Azt próbáltam kideríteni, hogy mit fogok tenni, ha a következtetéseim jók és Harry valóban ide jön. De semmi kézzelfoghatót nem tudtam összehozni, gondoltam, majd lesz, ami lesz. Nem tervezek előre semmit. Egyenlőre az is elég volt, hogy azon töprengjek, hogy mi az ide utazásának oka. Azt beszéltem be magamnak, hogy biztos a banda miatt jön és valami hivatalos ügyből kifolyólag érkezik ide. Bár eléggé kételkedtem benne. De jobb volt ezzel áltatnom magam, mint, hogy bele gondoljak, talán miattam van az egész. Nem akartam reménykedni, egy kicsit sem. Még akkor sem, ha legbelül szerettem volna, a szívem mélyén. Azonban megfogadtam magamnak, hogy vele kapcsolatban innentől, csak az eszemre fogok hallgatni, ami azt súgta, hogy messziről kerüljem őt és soha többé ne engedjem magamhoz közel. Mikor meguntam az önsajnálatot, felálltam és visszaindultam a kocsimhoz. Azonban, amikor megfordultam, nem hittem a szememnek. Itt volt, itt állt alig két méterre tőlem és a fának támaszkodott. Alig mertem elhinni, hogy újra láthatom őt. Zöld szemei csillogtak a sötétben, míg rám emelte őket. Haja sokkal hosszabb volt, mint korábban, de őrjítően szexivé tette őt.

- Harry? - a neve kérdés formájában hagyta el az ajkaimat.

- Szia. Azt hittem egyedül leszek itt. - húzta ajkait mosolyra, míg ellökte magát a fától és felém kezdett sétálni.

- Hát én is. Mit keresel itt? - automatikusan csúszott ki a kérdés a számon.

- Látogatóba jöttem. - vont vállat.

- Kihez?

- Hozzád. - ekkor már olyan közel volt, hogy szabályosan éreztem az ajkamon a lélegzetvételeit.

Atya, úr isten.

2/03. - Válaszút.

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

- Harry. - integetett az arcom előtt, míg rosszallóan többször is megrázta fejét, mitől a szőke tincsei ide oda mozogtak. Azt figyeltem másodpercekig, csak gondolkoztam míg az agyamig semmi sem jutott el. Azt sem tudtam, hogy merre járunk és hányadik üzletet hagytuk el az órák leforgása alatt. Egyáltalán mennyi idő telt el?

- Tessék? - tettem úgy, mint aki meglepődik, hogy a nevét hallja.

- Elmondanád nekem, hogy miért nem vagy képes rám figyelni napok óta? Hol jár az eszed? Mert az biztos, hogy nem itt. - kezdtem érezni a figyelmetlenségem hátulütő jeleit. Tudtam, hogy ennek a vége a szokásos vádolgatás lesz, amit kicseszettül utáltam és amivel Carmen egy percre sem tudott leállni, ha nem ő volt az események középpontjában.

- Semmi különös nyuszi, csak sok dolog van mostanában, amivel foglalkoznom kell.

- Mi az a sok dolog? Egyértelmű, hogy ebbe az esküvőnk nem tartozik bele, mert egy percet sem vagy képes foglalkozni vele és bármiben is segíteni nekem, akárcsak egy kicsit is. - részben igaza volt, mert valóban a hideg futkosott a hátamon a készülődés miatt, de egyben idegesített is a gondolat, hogy ennyire rohan és nem képes várni semmivel sem, mintha holnap kelnénk egybe.

- Figyelj, nem azt mondom, hogy nem érdekel, de szerintem túlságosan rohansz vele, nem kell semmit elkapkodni.

- Sietek? - annyira meghökkent, mintha az imént azt mondtam volna el neki, hogy halálos beteg vagyok.

- Miért, nem? - húztam fel a szemöldököm és tudtam, hogy ebből a beszélgetésből semmiképpen sem jöhetek ki jól.

- Mond már meg nekem Harry, hogy mire várjak? Megkérted a kezemet és annyira szeretlek, hogy nem akarok hosszú évekig elhúzódó jegyességet, a feleséged szeretnék lenni. Akkora nagy baj ez? - néztem őt míg beszélt hozzám és konkrétan nem tudtam eldönteni, hogy a következő tette az lesz, hogy letépi a fejem a helyéről, vagy az, hogy zokogni kezd.

- Természetesen nem, de véleményem szerint ezzel nem kéne sietni, van időd a szervezésre, ne kapkodjunk, hisz gondolom, mind a ketten tökéletes esküvőt akarunk és egy felejthetetlen napot, amire mind a ketten jó érzésekkel fogunk visszaemlékezni évek múltán is. Nyuszi, a jó munkához idő kell. - annyira hihetőre sikeredett a mondandóm, hogy hittem saját magamnak, annak ellenére is, hogy tisztában voltam a szavaim igazságtartalmával, ami a nagy semmivel volt egyenértékű.

- Ebben igazad van. Ne haragudj, hogy kiakadtam, csak kezdett olyan érzésem lenni, hogy te nem is akarod ezt az egészet. - pirult el a mondata közben, de valahogy nem találtam cukinak, sokkal inkább az aggasztott, hogy igaza volt és talán nem is akarom ezt igazán.

- Ne aggódj, nem gondoltam meg magamat.

Újabb hazugság, pipa.

***

A hotelszobámban ültem, míg Car ruhapróbán volt, ami talán az utolsó csepp volt a képzeletbeli poharamban és megmondtam neki, hogy hagyjon békén egyenlőre ezekkel a szarságokkal. Természetesen megsértődött rám és kiabálva közölte velem, hogy majd egyedül megszervezi és nem is akarja, hogy többé bele szóljak. Lényegében nekem megfelelt.

A nagy fel-le járkálásom közepén Louis rontott be a szobámba és mint egy hülye, aki épp beszívott, kereste a távkapcsolót, miközben azt hajtogatta vég nélkül, hogy ezt nem fogod elhinni. Még is mit?

- Hol van az a szar? - káromkodott magában. - Le fogunk maradni róla.

- Miről? - szóltam közbe, de csak legyintett, hogy fogjam be és segítsek keresni. Végül a takaró alól rángattam ki a fekete tárgyat és az eszeveszett kezébe nyomtam.

- Az ötösön van. - kezdek aggódni a magában beszélés miatt, komolyan ez nem normális.

- Mi? - de nem sikerült befejeznem, amikor a képernyőn megpillantottam őt. Ott állt egy galéria kellős közepén egy kép mellett és szégyenlősen válaszolt a vele szemben álló riporter sablon kérdéseire. Gyönyörű volt és a haja is sokkal hosszabb volt, mint amire emlékeztem és a színe is más volt, de baromi jól állt neki. Inkább szőke volt mostanra, mint barna, de illet hozzá. Egy igazi nő volt, akiért még most is teljesen oda voltam, be kell vallanom.

- Miss Sinoms, ha kellene mi lenne az az egy szó, amivel jellemezné az új kiállítását? - a fotós feltette a következő kérdést, míg magamat azon kaptam, hogy tűkön ülve várom a választ.

- Talán most az egyszer fordul elő, hogy nem kell gondolkoznom ezen. Egyértelmű, hogy ez a szó, csak a "Múlt" lehet. - nem volt egyértelmű számomra, hogy miért pont ezt a szót választotta.

- Mit ért múlt alatt? - erre voltam én is kíváncsi.

- Sajnos ezt nem árulhatom el, de akik a valóságban is ismernek azoknak egyértelmű. - megmosolyogtatott, hogy továbbra is sejtelmes maradt.

- Köszönjük, hogy itt lehettünk. Végezetül nézzék meg ezeket a csodálatos fotókat. - ekkor sorban végig mentek minden fotón egyesével. Én meg tuti, hogy kiköptem volna a számban lévő folyadékot, ha éppen ittam volna. Olyan helyek voltak lefotózva este, pont szürkületkor, ahol többször voltunk együtt. Elsőre azt gondoltam, hogy ez csak a véletlen műve, de amikor a negyedik kép is egy helyszíne volt a múltunk darabkájának, akkor megvilágosodtam, hogy a Múlt szó ránk vonatkozik és az ismerős, pedig rám. Louissal egyszerre néztünk egymásra, ahogy a műsor egy másik témára váltott át. Kikaptam a kezéből a távirányítót és azonnal kikapcsoltam a tévét. Azt kívántam, bár ne nézette volna meg ezt velem. Minden érzésem a plafonon volt és nem tudtam magamat sem kontrollálni. Égtem.

- Mi volt ez? - tettük fel egyszerre ugyan azt a kérdést.

- Ha én azt tudnám. Miért csinált ilyen képeket és mikor? - megvolt a teljes kiakadás a részemről.

- A riport elején az állt, hogy alig pár napja fejezte be a fotósorozat készítését, ami eddig a legrövidebb idő alatt készült el. Harry, ezt alig három nap alatt hozta össze. - fulladozni kezdtem Lou szavai után.

- Szerinted az miatt volt? - emeltem ki az "az" jelzőt.

- Nem tudok neked pontosat mondani, de elképzelhető. - nem nagyon vártam meg, hogy befejezze. - Várj, most hova rohansz?

Valóban rohantam, át a közös nappalin a bal oldalra, ahol Niall szobája volt. Ha bárki tud erről valamit, akkor az csak is ő lehet. Tudtam, hogy napi szinten beszél Zorával, akkor is, ha előttem le is tagadta a dolgot.

- Niall. - álltam az ajtóban és vertem az ajtót, míg a nevét kiabáltam.

- Mi van? - nyitott ajtót a szőkeség, aki szemmel láthatólag éppen aludt.

- Tudsz valamit? - mentem beljebb a szobájába.

- Mit csináltál vele? - Louishoz beszélt, aki a hátam mögé állt.

- Nem szándékosan, most volt egy riport Ariával a tvben. - vont vállat.

- Ügyes voltál.

- Ha nem zavar itt vagyok én is. Niall, ha tudsz valamit, bármit vele kapcsolatban, akkor most kezdj beszélni. - nem tudtam, hogy mit akarok tudni. Azt, hogy valóban gondol rám vagy azt, hogy tovább lépett és a képeknek semmi köze hozzánk.

- Harry szerintem ez nem jó ötlet.

- Ne csináld ezt Niall, ha tudsz bármit, akkor kérlek mond el.

- Egy feltétellel, ha nem csinálsz hülyeséget utána. - valami nagy dolog lehet, ha erre kért.

- Oké, csak mond már.

- Beszéltem Zorával azon  a napon, amikor a sajtó közölte az eljegyzésedet Carmennel, azt mondta, hogy Aria teljesen kiborult. Aztán beszéltem vele, alig három napja és aggódott miatta, elmondta, hogy két napja nem látta, mert csak a várost járja és képeket készít. Egyetlen mondattal hagyta ott őt, hogy vissza kell mennie oda, ahol minden elkezdődött. Utoljára tegnap beszéltem vele, azt mondja talán már egy fokkal jobban van, de éjszaka hallja, ahogy a te nevedet hajtogatja. Szerintem még nem felejtett el téged és az eljegyzésed nagyon felkavarta őt, de jobban lesz idővel, ne aggódj. - meg sem tudtam szólalni azok után, amiket Niall mondott. Éreztem, hogy miattam készítette ilyen hirtelenséggel azokat a képeket, mert még jelentettem neki valamit. Tudnom kellett, hogy mit.

- Mit fogsz mondani Carmennek? - nyújtotta át Louis a bőröndömet.

- Basszus, teljesen elfelejtkeztem róla. Nem tudom, de most nem is érdekel. Majd kitalálok valamit. - ezzel a ruháimat kezdtem bele pakolni az üres bőröndbe.

- Ne menjek veled? 

- Nem kell Louis, komolyan jól leszek, csak beszélnem kell vele és ennyi. - a legnagyobb baj az volt, hogy a beszélgetés utáni dolgokkal nem voltam tisztában, mit csinálok utána?

- De, ha bármi van, hívj fel és megyek.

- Persze, de semmi gond nem lesz. - erősítettem meg benne, akkor is, ha nem tudtam, hogy valóban így lesz-e.

Még sehol nem tartottam, amikor Carmen jött be nagy szatyrokkal a kezében és döbbenten nézett minket.

- Mit csináltok? Hová pakolsz? Megyünk valahova? - fakadt ki egy perc alatt, amire semmi szükségem nem volt.

- Csak én megyek. - szögeztem le, míg újabb darabokat hajtogattam össze.

- Harry, mi ez az egész? - csattant fel.

- Örülnék, ha nem beszélnél így velem. Los Angelesbe megyek. - rövid válasz volt.

- Minek mész oda? Tudtam, hogy meggondoltad magadat, úgy tudtam. - ezzel leült az ágyra és sírni kezdett.

- Carmen ez hülyeség, nem gondoltam meg magam, csak el kell intéznem valamit, ennyi. - ezzel bezártam a bőröndömet és az ajtó felé kezdem húzni.

- Most komolyan itt hagysz? - nézett rám könnyáztatta tekintettel.

- Itt.

- Még is mit csináljak itt egyedül?

- Amit akarsz vagy haza is mehetsz, nekem édes mindegy. - érzéketlenné váltam az irányába és ez már semmi jót nem ígért.

- Hozzá mész, ugye? - megdermedtem, amikor ezt megkérdezte, mert sosem beszéltem neki róla. Egyszer sem.

- Nem. 

- Dehogynem, akkor miért vágsz ennyire rémült képet? Miért hazudsz nekem Harry? Miatta nem akarod ezt az esküvőt, ugye?

- Hülyeségeket beszélsz. - ezzel kinyitottam az ajtót.

- Harold Edward Stlyes, ha kimész ebből a szobából esküszöm, hogy köztünk mindennek vége. - az ideg azonnal elkapott, ahogy ezeket a fejemhez vágta.

- Nem érdekel.