Prológus!

Az egyetem felé sétáltam, szokás szerint, megint késésben voltam. Rohantam át a több sávos úton és azon imádkoztam, hogy nehogy elüssenek. Los Angelesben nem éppen figyelnek oda a gyalogosokra. Végszóra beestem az előadásomra.

 

- Miss Simons, legközelebb ne az utolsó percben érkezzen. - förmedt rám Mr. Martin.

- Elnézést Mr, Martin. - a kamu sajnálkozás az egyik legnagyobb erősségem, így lehajtott fejjel mentem végig a lépcsőn, majd az utolsó sorban foglaltam helyet.

- Akkor, ha már mindenki megérkezett és elcsendesednétek, kezdeném az órát. - szólalt fel Mr. Könyörtelen, ahogy mi diákok hívni szoktuk. Rettentő jó fotós volt, de az emberekkel való kapcsolat teremtés terén elégségesnél jobb jegyet nem szerzett volna.

 

Az óra hamar eltelt, hiszen a fotózást imádtam, nem véletlen, hogy ez volt a fő szak irányom. Mondanom sem kell, hogy a szüleim nem támogatnak, mert ők egy rendes szakmát akartak nekem. Legyek orvos, mondták ők. Mivel nem orvosira jelentkeztem, így azt mondták oldjam meg úgy, ahogy tudom. Szerencse, hogy ösztöndíjjal vettek fel, mert nem tudtam volna kifizetni a tandíjat, így is alig éltem meg a kis pénzből, amit a kávézóban kerestem.

 

A nagy udvaron sétáltam, amikor egy éles visításra lettem figyelmes.

 

- Hallottad, itt van, itt van. - ugrált egy szőke gyönyörű lány, ha valaki szereti az efféle feltűnő szépséget.

- Istenem, nem hiszem el, hogy pont LA.-ba jött. - olvadozott a másik lány, aki a szőke klónja lehetett volna, hiszen szinte teljesen egyformák voltak.

- A többiek is nemsokára jönnek. Egy hét múlva lesz a koncert. - ájuldozott a szőke, majd ugrálva sikítani kezdtek.

- Ezek meg minek örülnek? - jött a kérdés a hátam mögül, egy ismerős hangtól.

- Fogalmam sincs. - néztem hátra legjobb barátnőmre, Zorára.

- Nagyon izgatottnak tűnnek. - állapította meg, majd a kezemnél fogva az ebédlő felé kezdett húzni nagy léptekkel.

- Mikor nem, biztosan valami együttes jön, mert koncertet emlegettek. - a nagy loholásban alig bírtam megszólalni, kapkodtam a levegőt.

- Lényegtelen, éhen halok. - állt be a sorba egy barna tálcával a kezében.

- Ki nem találtam volna. - mosolyogtam rá, hiszen tisztában voltam vele, hogy számára a hasa az első.

- Haha nagyon vicces kedvedben vagy. - nézett rám bosszús tekintettel.

- Csak a szokásos. - lépkedtem mellette, míg elvettem egy salátát és egy üveg vizet.

 

 

- Hagyjál már. - emelte fel a kezét, ezzel sikeresen eltakarta előlem az arcát.

- Na. - nyögtem és tovább kattingattam a gépemmel.

- Miért kell neked mindig fényképezni azzal az izével? - mutatott a gépemre és úgy nézett rá, mintha sosem látott volna, ehhez fogható eszközt.

- Talán, mert fotós vagyok. - néztem rá és kacagnom kellett az elutasító viselkedésén.

- Művészek. - emelte magasba a tekintetét és tovább rágta az imént a szájába tett ételt.

- Te beszélsz, rajz mester. - ugrattam őt, hiszen rajz szakra járt és tényleg nagyon jó volt benne, irtó tehetséges.

- Óóó, csak fogd be jó. - emelte magasba a tekintetét és forgatni kezdte.

 

 

Haza fele ismét a megszokott útvonalon mentem az albérletem felé. A közeli kis parkon szoktam átmenni, mert nagyon hangulatos. Imádom fotózni. Szokásomhoz híven most is megálltam és kattingatni kezdetem a képeket. Rengeteg gyerek játszott a parkban, néhányukat ismertem is. Rájuk fokuszáltam és a mosolygós arcukat kaptam le. A gyermeki öröm pillanata. Ugrott fel egy lehetséges cím, amit a sorozatnak adhatnék. Majd a kutyákat sétáltatókra terelődött a figyelmem, akik minden féle játékokat dobáltak a kutyáknak, akik utána iramodtak, majd vissza hozták azt. Néha sikerült lekapnom, amint egy kutya az eldobott frizbi után kap és a levegőbe ugorva sikerül is megkaparintania azt. Imádtam ezt csinálni. A fotózás volt a mindenem. Elmenekülhettem a rideg valóság elől, az én kis képzelt világomba. Megörökíthettem, olyan pillanatokat, amik nélkülem nem is léteztek volna. Egy szomorú arcon is megláttam a mosolyt és ez szenvedéllyé alakult. Nem tudtam megállítani az ujjamat, a kis gépen. Nikon. Az egyik legféltettebb kincsem. A fényképező gépem. A levegőm. Emlékszem a tizen nyolcadik szülinapomra kaptam édesanyámtól. Akkor még nem tudhatták, hogy ezzel a kezembe adják azt, ami az ő álmukat apró pici darabokra töri. Attól a naptól kezdve nem létezett más csak én, a lencse és a modell, ami bármi lehetett.

 

A sorozatos kattingatás és a véletlen sorozatok között megakadt a tekintetem egy fiún. A húszas évei elején járhatott és éppen a telefonján hevesen vitatkozott valakivel, legalábbis a hírtelen gesztusaiból erre következtettem. Amikor letette a telefont a hajába túrt, ideges volt. Felemeltem a fényképező gépemet és fényképeket kezdtem készíteni, erről az idegenről. Valahogy mégis úgy éreztem, hogy ismerem őt. Meg nem értett lélek, akárcsak én. Egy szőke lány ült mellette és csodálattal pillantott fel rá. Szokatlan volt. Biztosan nem volt közük egymáshoz, de a lány csillogó tekintettel szemlélte a fiút. Jobban meg kellett néznem. Sötét barna göndör fürtök. Smaragd zöld szemek és egy pillanatra feltűnő mosoly, aki gödröcskékben végződik. Megakartam örökíteni ezt a gyönyörű mosolyt. Olyan gyermeki volt, olyan ártatlan. Mintha semmi gondja nem lenne, de egy perc múlva ismét felhúzta a szemöldökét, majd felállt és szinte futva hagyta el a parkot és sietős léptei közben háta fordult néhányszor. Mintha keresett volna valamit vagy talán menekült valami vagy valaki elől? Minden baját el akarom űzni. Elmondani neki, hogy bennem megbízhat. A támasza lenni.

 

Néztem a göndör hajú fiúról készült képeimet a számítógépen. Az ujjaim életre keltek és tudtom kívül, adtam címet a sorozatának.

 

Ismerős idegen.