46. fejezet - Végszó!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem mindenkinek tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aria

Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy mi történt velem. Nem akartam elhinni, hogy az imént történtek valóban megtörténtek. Nem bírtam elviselni a valóságot. Hogy tudnék egy olyan világban létezni innentől kezdve, amiben nincs mellettem Harry. Eddig a pillanatig nem hittem, hogy a mondások igazak is lehetnek, de egyet mindennél jobban megértettem. Valóban, csak akkor jövünk rá mennyit jelentett nekünk valaki, amikor már elveszítettük. Tudtam, hogy elvesztettem őt. Talán soha többé nem lesz mellettem úgy, ahogyan régen. Egyre inkább zavart a hiánya, nem tudtam semmire sem koncentrálni csak és kizárólag rá. Folyton a fülemben csengett dallamos nevetése, mikor valami nagyon tetszett neki. Előttem van tökéletes arca, ami mindig felderült, amikor meglátott. Erős karjai, amik mindig féltően fonódtak körém, amikor kellett. Minden hiányzott, ő maga, Harry. Lassan belesüppedtem az önsajnálatba. Amióta órákkal ezelőtt kilépett a lakásom ajtaján, nem tettem mást, csak a falnak dőlve  a padlón ültem és zokogtam. Megállíthatatlanul folytak alább a könnyeim és az idő múlásával nem úgy tűnt, mint ami csillapodni látszott. Egy részt dühös voltam Fredericre, hogy ezt volt képes velem tenni. Másrészt dühös voltam Harryre, amiért nem volt képes annyira sem, hogy végig hallgasson, csak egyszerűen elrohant, mint egy sértődött gyerek. De legfőképp magamra voltam mérges, amiért nem mondtam el neki már az elején Frederic zsarolását és mindent vele kapcsolatban. Tisztában voltam vele, hogy elkerülhető lett volna ez az egész, ha nem féltem volna annyira. De mitől is féltem? Hogy elhagy? Hát megkaptam, pont azért, mert nem mertem neki elmondani. 

- Ne sírj már kérlek. - Zora mindig értett ahhoz, hogyan kell megvigasztalni az embert.

- Még is mit tegyek akkor? Elhagyott engem, nem érted? - próbáltam visszafogni magam, de nem nagyon sikerült a dolog megvalósítása.

- Értem én és elhiszem, hogy most itt van nálad a világ vége, de tehetnél is valamit, nem?

- Mit tehetnék? Nem hajlandó végig hallgatni engem. - olyan okos dolgokat tud néha mondani, de komolyan.

- Próbálkozni lehet, ha meg sem próbálod, akkor még szép, hogy semmi sem fog változni. - ez esetben igaza volt.

- Ebben igazad van, de nem hiszem, hogy egy perc időt is fordítana rám, azok után, hogy úgy elviharzott.

- De neked tenned kell azért, hogy legalább az esélye meglegyen annak, hogy meghallgat téged. - talán tényleg hallgatnom kellene rá.

- Rendben, de szerintem okosabb, ha most egy pár nap nyugtot hagyok neki, hogy lenyugodhasson.

- Ezzel nem vitatkozom. - mosolygott rám.

- Még szép, hogy nem. - most először mosolyodtam el a nap folyamán és valóban kicsit jobban éreztem magam.

Kicsivel később rendeltünk valami kaját, mert semmi erőm nem volt most ahhoz, hogy én főzzek valamit. Szerencsére a futár hamar meghozta a két hatalmas pizzát, így neki is láthattunk a dolognak. Valahogy jól esett most ilyen nehéz kaját enni, kicsit könnyített a lelkemen a szénhidrát. Bár egy ételtől nem vártam csodát, csak áltattam magamat, semmitől sem lett jobb vagy könnyebb. Éppen a második szeletemmel küzdök, amikor a telefonom mellettem a kis szekrényen hangos rezgésbe kezd. Felemelem a pillanatnyi helyéről és döbbenten nézek a képernyőre.

- Ki az? - Zora meg is jegyzi az arckifejezésem miatt.

Nem válaszolok neki, csak felé fordítom, hogy ő is láthassa, hogy ki keres engem.

- Mit akarhat?

- Fogalmam sincsen. - vontam vállat, majd a zöld gomb megnyomása utána a fülemhez emeltem a telefonomat.

- Szia Louis. - köszöntem bele.

- Szia Aria. Figyelj, gyors leszek, mert nincs sok időm. Megölne, ha tudná, hogy felhívtalak. - kezdett bele, de félbe szakítottam.

- Várj, mi van? Kicsoda?

- Harry. Nem tudj, hogy most telefonálok, így sietnem kell, mert bármikor megjöhet. Épp taxit hív a hallból, mert haza akar repülni Londonba. Nem engedhetjük meg, hogy haza menjen. Tudom, hogy most dühös rád és szinte biztos vagyok benne, hogy jogtalanul, mert bármennyire is próbálom, én speciel nem tudom rólad elképzelni, hogy ezt megcsináld vele. Amilyen makacs ezt ő nem látja be és hajthatatlan. - nem hittem a fülemnek, amikor Lou szájt elhagyták ezek a szavak. Azt hittem azért hív, hogy elküldjön a fenébe, de épp ellenkezőleg, ő mellettem állt.

- És mit tehetnék én?

- Gyere ki a reptérre és beszélj a fejével. - miért gondolta egyáltalán, hogy hatnék rá bármennyire is.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.

- Kérlek Aria, muszáj megpróbálnunk itt tartani őt. Ismerem és tudom, ha most haza megy, olyan dolgokat is fog tenni, amit később megfog bánni. Nem egyszer láttam már ezt tőle. - tudtam, hogy mire gondol. A féktelen bulizásra, a nőkre és az alkoholra. egy valamit biztosan nem akartam, hogy olyan legyen ismét, mint régen.

- Rendben. Ott leszek.

- Köszönöm. Gyere nyolcra a 13-as kapuhoz a B szektorba.

***

Este nyolckor pontosan a reptéren voltam. De sajnos eléggé ismeretlen volt nekem ez a terep, nem is tudom, hogy Harry miért erről a reptérről akart Londonba menni. Teljesen kiesik a hoteltől, ahol megszálltak. A B szektort kerestem, de sehol sem volt kiírva, hogy melyik merre van és még az sem, hogy most hol vagyunk. Zora próbálta megkérdezni, de minden lépésnél és új embernél, másfelé irányítottak bennünket. Végül negyed kilenckor tűnt fel előttünk a hatalmas B betű és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Azonnal rohanni kezdtem a 13-as kapuhoz, amikor bemondták a hangos bemondóban, hogy a gépre öt perc múlva kezdhetik meg a beszállást az utasok. Nagyon reménykedtem benne, hogy még időben odaérek és tudok vele beszélni. Épp kinyitották a kaput, amikor befordultam a sarkon. Egyből ráláttam a magas alakjára és a szám automatikusan formálta meg a nevét.

- Harry. - kiáltottam el magam, mire egyből rám kapta a tekintetét. Nem tudtam eldönteni, hogy örül nekem, vagy még inkább ideges lett miattam, de nem érdekelt. Meg kell hallgatnia. Itt kell maradnia, nem hagyom, hogy olyan legyen mint régen, magányos és megkeseredett.

- Mit akarsz? - köpte nekem a szavakat, amikor oda értem hozzá. Láthatólag nem hatotta meg, hogy a sor megy tovább, mert haladt vele egyetemben a kapu belseje felé.

- Csak, hogy meghallgass.

- Nincs miről beszélnünk, többé már nincs. - majdnem belehaltam, ahogy megvetően nézett rám.

- Ne menj el kérlek, csak maradj itt. - fogtam meg a kezét, de nem sokáig tűrte, szinte azonnal elrántotta.

- Nem fogok itt maradni, nem tudok. Minden kibaszottul rád emlékeztet. Nem akarok rád emlékezni, soha többé. - éreztem, hogy könnybe lábad a szemem a szavai miatt.

- Ne mond ezt. Meg sem hallgattál, erre sem vagy hajlandó. Miért vagy abban annyira biztos, hogy én tettem ezt veled? Esélyt sem hagysz nekem semmire, én még is ide rohantam, hogy megállítsalak. Tudod miért van ez, mert ez a szerelem. Félre rakod a saját sérelmeidet, azért, hogy a másiknak jobb legyen. én harcolok érted, te miért nem vagy képes erre?

- Nincs értelme. Nem hiszek neked és többé nem vagyok képes megbízni benned. - éreztem, hogy az első könnycsepp aláhull.

- Menthetetlen vagy.

- Ilyen vagyok. Viszlát Aria.