45. fejezet - Vakság!

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt!
Remélem mindenkinek tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá!
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Csalódás. Fájdalom. Széthullás. Hinni nem akarás.

Csak néhány érzelem, amit soha az életben nem akartam többé érezni. Sok szívfájdalomban volt már részem, mint a magánéletemben, mint a munkámban. Sajnos a munkám volt a legnagyobb akadályozó tényező abban, hogy a magánéletem felhőtlenül boldog és napfényes legyen. Valamiért minden egyes kapcsolatnak ugyan az lett a vége, szakítás. Mikor miért. Volt, hogy én nem éreztem túl sok mindent a másik fél iránt. Volt, hogy ez fordítva történt meg. Csalódtam is elégszer és hulltam vissza a porba darabokban. Csak egy baj volt ezzel a folytonos csalódás áradattal, hogy mostanra összerakhatatlanná váltam belülről. Nem volt már olyan pontja a lelkemnek, ami ne lett volna több részre hasadva. Egyre apróbb és apróbb részek szakadtak le, amiket, ha akartam volna sem lehetett volna ismét egyesíteni. Nem futottam már jól és soha nem is fogok. Mindig csonka leszek, mindaddig, míg nem lesz mit kisebbre törni. Kiégett leszek és magányos, ha már most nem vagyok az. egy érzelmek nélküli ember leszek, aki többé nem képes a szeretetre, nem képes semmire egy másik ember felé, csak létezni fog, üresen.

Aztán megtört a jég, jött ő a sok szenvedés és keserűség után. Az érzelmek nélküli robot felengedett és beengedte a védőfalai közé a régi, ismerős érzéseket, csak miatta. Boldogabb voltam, mint valaha, sokkal boldogabb. Szárnyaltam, magasan, a felhők felett. De miért? A nagy semmiért. Újra a porba zuhantam és a fájdalom mind közül ez alkalommal volt a legelviselhetetlenebb a világon. Egy kibaszott világ omlott bennem össze, alig fél órája, amikor szembesültem a keserű igazsággal. A barátnőm nem szeretett, csak a képek miatt volt velem mind végig. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért tette ezt velem. Halálosan szerelmes voltam belé, mindent megadtam neki, amire csak áhítozott, a tenyeremen hordoztam, a mindenem volt. A nagy semmiért. Senkinek nem kívánom ezt, még a legnagyobb ellenségemnek sem, hogy átérezze azt, ami én ezekben a percekben. 

Soha nem volt rám jellemző a sírás, de most zokogtam. Elveszíteni a másik feled a legfájdalmasabb dolog a világon, de arra rájönni, hogy csak te gondoltad így, még rosszabb. Eltervezni egy életet, egy egész kicseszett élet minden egyes képkockáját. A házad színét, a kerti bútor mintázatát, a szobák színét, a gyep magasságát, hogy kutyátok vagy inkább macskátok legyen, azon veszekedni, hogy melyik név illene, inkább az első gyereketekhez, eldönteni, hogy nagyobb házba kéne költözni, az új autó illata, amiben az egész család elfér, lemondani a karrierről, hogy csak a szeretteidnek szentelhesd minden idődet, a verandán ülni a régi házban és a fiatal korotokról mesélni az unokáknak, majd mikor sírva emlékszel vissza az első együtt töltött pillanatra, amikor már csak egyedül ülsz magadban, mert a másik feled már fentről őrzi álmod és várja, hogy újra együtt legyetek egy szép napon.

Valóban terveztem ilyen dolgokat, persze csak nagy vonalakban, de láttam magam előtt a házat, ahol Ariával akartam élni és családot alapítani. Nem véletlenül jegyeztem el őt, de most mindennek vége. Elárult engem, méghozzá a legfájóbb dologgal. Eladott engem, azok a képek. Visszagondolva, hányszor mutattam meg neki a saját képeit, amiket rólam készített. Hányszor hazudott a szemembe és játszotta el, hogy ideges, hogy fel van háborodva a történtek miatt. Így váltotta fel bennem a düh a fájdalmát és vica-verza. Folyamatosan váltakozott a kettő, hol az egyik, hol a másik volt túlsúlyban.

De mégis talán magamra haragudtam a legjobban, méghozzá azért, mert vak voltam!

Idegesen török be a szállodai szobánkba, ahol a nappali közepén az összes fiú a kanapén ül és pizzát zabál. Ahogy végig caplattam a helységen, szinte mind egyszerre néztek rám és döbbenet költözött az arcukra. Valószínűleg cseppet sem festhettem tébolyultan, ahogy csapkodva dobtam mindent el, ami az utamba került. Nyilván még a sírás is látható volta az arcomon. Feltéptem a szobám ajtaját és olyan erővel sikerült azt becsapnom, hogy visszanéztem a helyén van-e még az ajtó. Nem igazán tudtam, hogy voltaképpen, akkor most mit is csinálok, csak egy helyre kezdtem dobálni a cuccaimat. A következő tárgy, ami a kezem ügyébe került a bőröndöm volt, így abba kezdtem a ruha kupacot bele vágni, egyáltalán nem törődve a rendezettséggel. Tudtam, hogy csak idő kérdése és valamelyik rám fog törni a viselkedésem miatt. Nem is tévedtem sokat, amikor a fürdőben összeszedett cuccaimmal sétáltam vissza a szobába és Louis alakja fogadott, ahogy az ajtónak támaszkodott keresztbe tett kézzel. Fogalma sem volt, hogy mi bajom van.

- Mi történt? - tette fel a kérdést. Elképesztő volt, hogy a puszta nézésemből és a gesztusaimból leszűrte, hogy történt valami.

- Haza megyek. - csak ennyit voltam képes kinyögni, semmi többet.

- Mi, miért? - akadt fent a dolgon. - Hisz úgy volt, hogy itt maradunk mindannyian a szünetben. Nem ma akartál elmenni házat nézni a környéken?

- Úgy volt Lou, de mostanra megváltoztak a dolgok. A következő állomáson találkozunk, én ide nem jövök vissza többet.

- Mi? Soha? - láttam rajta, hogy nem ért semmit. Nem tudta, hogy miért gondoltam meg magam ennyire.

- Nem, soha. - vontam vállat és tovább pakoltam a bőröndbe.

- Komolyan mond el, hogy mi folyik itt.

- Aria egy, - elcsuklott a hangom, ahogy ki akartam mondani. - ő egy paparazzi.

- Mi van? Honnan veszed ezt a hülyeséget? - szinte szabályosan kiröhögött.

- Ez nem hülyeség Louis, a főnöke kitálalt nekem egy email formájában róla. Mindent elküldött, minden cikket, minden megjelentetett képet, amit Aria rólam készített és még a gépén is találtam egy mappát, ami azokkal van tele. Végig ezért volt velem, semmi másért, ő is csak a pénzt látta bennem. - nem akartam, hogy lássa, de az érzelmeim miatt újra a sírás határán táncoltam és csak idő kérdése volt, hogy mikor zuhanok a szakadék mélyére, aminek a szélén éppen ügyetlenül botladoztam.

- Komolyan beszélsz?

- Szerinted viccelnék ilyennel? Te kérdezel itt hülyeségeket egyfolytában. Tudod, hogy mit jelentett nekem, ezzel te vagy a legjobban tisztában.

- Igazad van ne haragudj, csak egyszerűen nem tudom róla elképzelni, hogy ezt tenné veled. Annyira szeretett téged, miért szúrta volna el ezzel? Komolyan nem értem. - rázta a fejét egyfolytában.

- Én sem, de megtette. Csak egy ostoba színjáték volt neki az egész kapcsolatunk. Gondolom megérted, ha nem akarok vele egy városban tartózkodni többé.

- Teljesen.

- Akkor pakolnék tovább, ha engeded. Minél előbb el akarok innen tűnni, végleg.

- Mit mondott egyébként, mikor ez kiderült? - tudtam, hogy nem fog rám hallgatni és magamra hagyni. Úgy tett, mint aki meg sem hallotta, amit az imént mondtam.

- Szokásos. Ő nem tett ilyet, de túl sok lehetőséget nem adtam neki a hazug magyarázatok kitalálására.

- Meg sem hallgattad őt? - fakadt ki.

- Nem, nem voltam rá hajlandó. Különben is rettentő ideges voltam és ismersz, olyankor olyanokat mondok, amit később megbánok. Jobbnak láttam, ha eljövök. Meg ez amúgy sem lehet kimagyarázni, világos, mint a nap.

- Honnan vagy ebben annyira biztos? Te komolyan kinézed belőle, hogy ezt megtenné?

- Taylorból sem néztem ki, hogy a népszerűségért van velem, mégis megtette nem? - oké, tudom én is, hogy elég hülye érveket sorolok fel.

- Végül is igen, de ne feledd el, hogy ő nem Taylor, egyáltalán nem biztos, hogy valóban megtette.

- Nekem nem kell több bizonyíték, elég volt, amit láttam. - vontam vállat, majd becsaptam a bőrönd fedelét és behúztam a cipzárt.

- Harry komolyan, ne ítélj ennyire elhamarkodottan, te is tudod, hogy ebből nem egyszer származott már bajod.

- Nem állok készen arra, hogy beszéljek vele. Itt lezártam ezt a beszélgetést, mert el kell érem a gépemet.

- Megfogod még ezt bánni.

- Louis hagyj döntsem el én, hogy mit fogok megbánni és mit nem.

- Ahogy gondolod, de a vesztedbe rohansz. - emelte a kezét a mellkasomra.

- Nem érdekel.