47. fejezet - Ha az önfejűség fájna!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Még a távolból hallottam, ahogy a nevemet kiálltja. Hangja egyértelmű jeleit mutatta annak, hogy sír, hogy fájdalmat okoztam neki a mostani tetteimmel, hogy eljöttem. De valamilyen oknál fogva egyáltalán nem hatott meg a dolog. Sokkal dühösebb és csalódottabb voltam én annál, hogy a saját érzéseimen kívül bárki másé is érdekeljen jelen pillanatban. Még mindig pokolian fájtak a megtörtént események. Hogy vakon megbíztam valakiben, újfent. Hogy minden szavát elhittem. Hogy annyira jól adta elő magát, hogy semmit sem vettem észre. De a legfájóbb pont talán az volt, hogy elárult engem. Pont az életemnek azon a területén, ami a legjobban zavart benne, amit ki nem állhattam a hírnévben. A legnagyobb hátulütőt, hogy nincsen magánéletem. Bárkitől vártam volna, csak tőle nem, hogy elad majd az újságoknak, szó szerint. Éltem már át nem egy szakítást, bántottak már meg, nem is akár hogyan, de ehhez az érzéssel egyik sem vetekszik. A szívem majd ketté szakad a benne tomboló ellentétektől. Egyszerre vagyok halálosan szerelmes a lányba, aki elárult és gyűlölöm őt teljes szívemből. Nem értem, hogy ez miként lehetséges. Ez a fajta kettősség lassan két felé szakít, lassan fájdalmasan.

A repülőn ülve még mindig tiszta ideg voltam és nem úgy nézett ki, mint ami egy kicsit is javulni látszana. Folyton ő járt a fejemben, őt láttam magam előtt és többször azt hittem, hogy a nevemet szólítja. De nem volt itt, hogy is lett volna. Elhagytam őt és tudtam, hogy soha többé nem fogom látni. Sajnos nem tudom neki megbocsájtani, amit velem tett. Egyszerűen képtelen vagyok rá, nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mindennel próbáltam elvonni a figyelmemet, de semmi sem segített. Felszállás után pár perccel megpróbálkoztam a szokásos alvással, ami máskor magától jött, ahogy a gép elhagyta a talajt, de most egy szemhunyásnyit sem aludtam. Jobbra balra forgolódtam, de semmi sem volt jó, kényelmetlen volt az ülés, a kabin meg zsúfolt és meleg. Kész őrület volt itt lenni. A gép ablakán bámultam ki, de nem volt túl izgalmas a kilátás, hisz csak a kék és a fehér váltakozását figyelhettem meg odakint. Ilyen sebességnél minden apró foltnak látszott. Semmi sem volt kivehető, vagy felismerhető. Kezdett idegesíteni a mögöttem ülő gyerek, aki a támlát rugdosta a lábaival, miközben egy dalt dúdolt eléggé hangosan. Az idegeimre ment, de nem akartam megfordulni, mert tudtam, hogy leüvölteném szegény kisgyerek fejét. Kezdtem megbánni, hogy nem az első osztályra foglaltam jegyet, de mivel hirtelen ötlet volt, hogy haza jövök, így oda már nem volt kivitelezhető a foglalás. Az is érdekes volt, hogy még egyetlen sikítozó lány sem jött oda hozzám, pedig eléggé sok fiatal volt a gép területén. Lehet az segített a bujkálásban, hogy napszemüveg és kapucni volt a fejemen. Nagyon reméltem, hogy nem kell ezzel is megküzdenem.

Szerencsére az út különösebb stressz nélkül zajlott le, ami a leszállásnál már nem volt annyira elmondható. Ahogy a lábam elhagyta a repülő utolsó lépcsőfokát sikítozó lányok hada vett körül egyik pillanatról a másikra. Esküszöm, hogy a semmiből tűntek elő. Ostoba kérdéseket tettek fel. Semminek nem volt értelme, csak egy dolgot tudtam, azt akartam, hogy vége legyen.

- Harry tényleg igaz, hogy felbontottátok a jegyességet? 

- Harry, akkor most végleg vége?

- Mi volt a baj? Te jól vagy? - talán ez volt az egyetlen őszinte kérdés, ami elhangzott.

- Minden rendben. Köszönöm, hogy aggódtok értem, de nincs miért. Teljesen jól vagyok. Nem működött, ennyi az egész. Sziasztok. - hazudtam el a mára már rutinból jövő mondatokat, majd amilyen gyorsan csak tudtam, ott hagytam őket.

Tisztában voltam a ténnyel, hogy néhányan követni fognak majd, de nem igazán érdekelt a dolog.

Semmi mást nem akartam, csak végre otthon lenni a saját ágyamban és aludni, napokig, csak aludni.

***

Tényleg jó volt itthon lenni, de semmi sem volt a régi. A lakás nem változott semmit, de én határozottan más lettem. Nem voltam képes aludni, egy percet sem. Órák óta forgolódtam egyik oldalamról a másikra, de semmi. Folyton őt láttam magam előtt, ha lehunytam a szememet. Kín szenvedés volt minden pillanat, ami elmúlt, mióta itthon voltam. Azt hittem, hogy jobb lesz nekem újra Londonban, de szemmel láthatóan baromi nagyot tévedtem. Semmivel sem lett jobb, sőt talán sokkal rosszabb. Már azon gondolkodtam, hogy beveszek egy altatót vagy leiszom magamat, hogy könnyebben álom jöjjön a szememre, de mindegyiket elvetettem. Nem akartam újra olyan lenni. Választhattam volna a könnyű utat a felejtésre, a részegséget, de többé nem voltam hajlandó olyanná válni. Nem akartam érzelmek nélkül tengődni. Nem akartam önmagam silány változata lenni, egy test és üres belső. Nem voltam ilyen többé, nem tudtam megtenni ezt magammal ismét és senki mással, akik a közelemben voltak. Alig egy éve még az voltam én, a részeg Harry, aki minden este leitta magát, csak azért, hogy elfelejtsen egy olyan dolgot, amit nem lehet. Erre csak akkor jöttem rá, amikor vége lett. Amikor megismertem Ariát és abba hagytam azt a fajta életvitelt. Amíg nem tudtam magamról az alkohol jótékony hatása miatt, abban a hitben álltattam magam, hogy valóban segít, de ez nem volt így. Ebben a percben is jelen van a lyuk, amit akkor Taylor okozott, de megtanultam vele együtt élni, kezelni, tudomást sem venni róla. A részemmé vált, általa lettem erősebb. Tanultam belőle.

Nem igazán tudom, hogy mikor sikerült az este folyamán elaludnom, de sikerül. Erre akkor jöttem rá, amikor a csengő hangja rázott fel zavaros és kicsit sem nyugodt alvásomból, ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni. Eléggé dühösen rúgtam le magamról a takarót és sétáltam ki a szobámból. Ha nem is aludtam jól, attól még szerettem volna tovább folytatni, mert iszonyat mód ki voltam készülve. A csengő folyamatosan szólt, valakinek nagyon fontos lehetek. Már az összekötő folyosón voltam, amikor elkiabáltam magam.

- Jövök.

Ezzel a csengőre való ráakaszkodás megszűnt, hála istennek. Viszont, amikor kinyitottam nem hittem a szememnek.

- Anya?

- Szia Harry. - mosolygott rám anyám. - Be engedsz?

- Persze, gyere be nyugodtan. - a döbbenettől észre sem vettem, hogy az ajtó közepén állok, így elállva a bejutást számára.

- Köszönöm.

A konyhába sétáltunk, ahol egyből feltettem a teának forrni némi vizet.

- Mi járatban erre? - tettem fel a kérdést.

- Ezt akár én is kérdezhetném tőled fiam.

- Csak haza jöttem, már azt sem lehet? - kissé sértett a válaszával.

- Lehet Harry, de nem hiszem, hogy csak úgy haza jöttél. Különben is eléggé nyúzott vagy. Mi történt?

- Ugye nem tévedek, ha azt mondom, hogy Louis hívott fel téged?

- Lehet. - mosolygott alig észrevehetően. - Szóval mi van Ariával?

- Basszus Louis mindent elmondott neked? - fakadtam ki.

- Nem, csak annyit, hogy összevesztetek és, hogy nézzek rád, mert haza jöttél.

- Nem kell nekem bébicsősz anya, felnőtt férfi vagyok. - komolyan kiakasztott, hogy nem tudnak békén hagyni.

- Tudom, de aggódunk érted. Nem akarom, hogy megismétlődjön a korábbi. - valahogy éreztem, hogy felfogja hozni.

- Az isten szerelmére. Nem fogok újra inni és nőket megbaszni. Elhiheted, hogy nem szerettem ezt az oldalamat.

- Harry ne beszélj így velem. - amikor felemelte a hangját, éreztem, hogy messzire mentem.

- Ne haragudj. Csak kiakaszt, hogy mindenki azt hiszi, hogy újra elkezdem azt az életvitelt élni. Nem fogom.

- Nagyon remélem. Egyébként mi történt pontosan?

- Hosszú történt. A lényeg, hogy átvert ő is, így nem akartam többé a közelében lenni. - ahogy visszagondoltam rá újra elöntött az a mérhetetlen fájdalom, ami mindig.

- Louis azt mondta, hogy nem hagytál neki választást, hogy meg sem hallgattad az ő álláspontját.

- Megölöm Lout, esküszöm. Szerinted mit kellett volna hagynom, eladta a képeimet mindenféle magazinoknak, amiket ő készített rólam. Nem elég egyértelmű, hogy csak a pénz reményében volt velem?

- Miért vagy ebben annyira biztos? - miért jön mindenki ezzel?

- Nem eléggé egyértelmű?

- Harry, ha az önfejűség fájna..

- Tudom, ordítanék. - fejeztem be helyette a mondatot.