Meghoztam a következő részt.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Várom a véleményeteket.
Jó olvasást.
Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Aria
Elment. Én meg csak álltam ott és semmit sem tettem ellene. Kiabálni akartam, hogy ne hagyjon itt, de egy szó sem jött ki a torkomon, néma maradtam teljesen. Utána akartam rohanni, amilyen gyorsan csak tudok, de a lábaim nem mozogtak, a földön maradtak egy helyben, egybe olvadva azzal. A legrosszabb a magatehetetlenség érzése volt. Fogalmam sem volt, hogy miért nem voltam képes szólni, vagy lépni egyet előre és megállítani. Egyszerűen csak végignéztem, amint kisétál azon az átkozott bejáraton és eltűnik a szemem elől. A kettős érzéseim kikészítettek. Egyszerre éreztem, hogy meg kell állítanom és, hogy hagyjam elmenni, mindkettőnknek így lesz a legjobb. A gond csak az volt, hogy egyik verzió mellett sem tudtam dönteni véglegesen, egyiket sem akartam igazán. Pár hete már beletörődtem, hogy soha többé nem leszek Harryvel, csak a képernyőn láthatom őt viszont, de aztán felbukkant és minden teljesen megváltozott. Mára már nem bírnám elviselni, ha ismételten kisétálna az életemből. Akkor miért hagytad? Jó kérdés volt és a válaszról semmit sem tudtam. Értelmetlen volt az egész, ahogy a viselkedésem is. Szerettem őt, ezt éreztem, de mégsem tudtam rábólintani a többre. De miért nem? Mert a félelem létezett és rossz helyen volt jelen, a fejemben.
Másnap reggel a kialvatlanság és a sírás miatt feldagadt szemekkel sétáltam végig a lakáson és csak azért könyörögtem, hogy Zora hagyott nekem egy kicsi kávét, ami talán enyhít majd a szenvedéseimen. Éppen kitöltöttem a maradékot, amikor valaki megköszörülte mögöttem a torkát. Ismerős volt a jelenet korábbról, de ezúttal a személy kiléte más volt.
- Jó reggelt. - köszöntem, amint megfordultam. - Hogy hogy még itthon vagy?
- Szabadnap. - vonta meg a vállát és az üres bögrét a mosogatóba helyezte. - Hogy nézel ki?
- Miért? - nem értettem, hogy mire céloz.
- A szemeid pirosak és fel vannak dagadva.
- Nem aludtam jól az éjjel. - vontam vállat.
- Na miről maradtam le, ha nem tévedek, akkor az egész éjjelt végig bőgted. - tudtam, hogy nincsen menekvés, mert azzal a bizonyos, kiszedek belőled mindent nézésével vizslatott.
- Harry elment. - nem voltam hajlandó erről bővebben beszélni.
- Hova?
- Haza, Londonba. - tudtam, hogy nem úszhatom meg ennyivel.
- Minek és mikor jön vissza? - értetlenkedett.
- Szerintem nem jön vissza, nagyon megbántottam.
- Mit csináltál?
- Ide jött este és ki akart békülni, úgy igazából, én meg a fejéhez vágtam, hogy nem bízom benne és nem akarok újra kapcsolatban lenni vele. Erre azt mondta, hogy akkor semmi értelme Los Angelesben lenni-e és haza megy. Elment Zora, elengedtem. - sóhajtottam fel, míg próbáltam a kitörő könnyeket visszafojtani, de sosem ment nekem az ilyesmi.
- Tudom, hogy ezerszer feltettem már ezt a kérdést, de normális vagy te?
Akár még nevethettem is volna ezen a reakción, de én is ezt kérdezgettem magamtól azóta, hogy itt hagyott.
- Nem igazán.
- Szereted őt, igaz? - most jön a meggyőzés.
- Igen.
- Akkor meg mégis mire vársz, tapsra? - ütötte össze a két kezét, jelezve, hogy erre már nem kell várnom.
- Persze, hogy nem.
- Vele akarsz lenni, vagy sem? Csak ez a kérdés.
- Nem vagyok képes elengedni. - vallottam be magamnak is végre, hogy mit érzek Harryvel kapcsolatban.
- Végre, hogy rájöttél. Menj utána. - meglepett, hogy ezt javasolta.
- Leghamarabb, csak a hétvégén tudok. A munkákat sajnos nem tudom lemondani. - most rögtön mentem volna, de nem eshettem el a fizetésemtől.
- Ezt megértem, de jövőhét elején felülsz az egyik gépre, mert én magam foglak felrakni rá.
- Oké-oké.
***
Egy héttel később már a felhőket nézem az ablakból, ahogy azok tovaszállnak mellettünk, amint a magasba emelkedtünk. Kissé ideges voltam attól, hogy megyek hozzá, főleg mindenféle bejelentés nélkül. Egyáltalán otthon lesz? És ha nem akar látni? Megérteném. Az út huzamosabb idejében a lehetséges forgatókönyveket latolgattam magamban. Reménykedtem benne, hogy nem fog elküldeni. Az utaskísérő töretlenül próbálta rám erőszakolni a gép teljes kínálatát, de semmit sem tudtam volna most lenyomni a torkomon. A víznél maradtam, semmi más nem kellett ebben a pillanatban. Abban a tudatban merültem álomba, hogy majd attól okosabb leszek.
Órákkal később a már oly ismerős fiatal nő ébresztett. Leszállunk kisasszony, kérem kösse be az övét. Értettem. Remegett a kezem a kapcsolón és az alvás sem segített semmit sem, ha lehet, csak még idegesebbé váltam tőle. Itt vagyok, mindjárt földet érünk és Londonban lépkedek majd ismételten. Az elmúlt években megmertem volna esküdni rá, hogy soha többet nem fogom látni ezt a csodás várost. Szerencsémre nem így lett. Szerettem itt lenni, olyan más volt. Magamba szívtam a már oly ismerős levegőt, ahogy végig sétáltam a lépcsőfokokon lefelé. Megvártam a csomagomat a kiadónál és elindultam kifelé a terminálból arra a részre, ahol a taxik álltak. A sofőr szó nélkül elvette a terhemet és a csomagtartóba helyezte. Bemondtam a címet, mire a keze csattant az órán. Drága mulatság a taxizás, de másként nem kerülök Harryhez. Fél óra telhetett el mire leparkolt és hátra fordulva közölte velem, hogy 50 fontot kér. A kezébe nyomtam az összeget és kiszálltam a kocsiból. A csomagomat ismét ő kezelte, majd elhajtott az utca vége felé. Itt álltam a hatalmas kapu előtt és azon gondolkoztam miként juthatok be a bejáratig. Legnagyobb meglepetésemre a kapu nyitva volt, így egyszerűen besétáltam rajta. Figyelmeztetnem kell Harryt, hogy ez így nem lesz jó. Lenyomtam a csengőt, mire hallottam bentről, hogy a hang felcsendült. Léptek zaja akadályozta a légzésemet, ahogy egyre hangosabbak lettek. Kinyílt az ajtó, majd ott állt velem szemben, teljes döbbenetben.
- Álmodom? - tette fel a kérdést inkább magának, mintsem nekem. miközben egyenesen a szemembe tekintett.
- Nem Harry, nem álmodsz. - mosolyogtam rá szelíden és reménykedve.
- Sosem lehet tudni, minden egyes éjjelen veled álmodok, honnan tudjam, hogy most valóságos vagy és nem aludtam el a kanapén?
Nem válaszoltam, jobb megoldást találtam az igazam állítására, csak egyszerűen előre léptem és hosszasan megcsókoltam. A nyelvem követelőzően siklott át a szájába és kezdte el birtokba venni a mézédes ízt, mi mindig jelen volt. Automatikusan mozdult velem együtt, olyanok voltunk, mint két mágnes. Az ölébe kapott és behátrált velem a lakásba. Érdeklődve nézett rám, így tudtam, hogy az engedélyemet kéri abban, amire mind a ketten nagyon vágytunk.
- Mi ez? - mutatott kettőnkre.
- Nem tudok nélküled lenni Harry. Hülye voltam, hogy engedtem, hogy aznap elsétálj. Azóta minden napom kész gyötrelem. Veled akarok lenni. - reménykedtem benne, hogy elhiszi, amit mondok.
- Elég sokáig tartott, míg rájöttél.
- Tudom.
- Ugye azt is tudod, hogy most mi jön odafent? - kérdezte tőlem.
Csak egyszerűen bólintottam.
- Akarod? - megint csak egy bólintással válaszoltam.
Ismét ajkaimra forrt és végre megkezdhette az utunkat a hálószoba felé, ahol kettesben évek óta nem voltunk és már pokolian kínzott a vágy, amit iránta éreztem. Az erekciója azonnal reagált és kezdett szűkös lenni a farmere, ami rajta volt, tisztán éreztem és engem is pokolian beindított. Első dolga volt lerúgni magáról, amint az ágyra fektetett. Végig rajta tartottam a tekintetem, ahogy minden zavaró darabtól megszabadult. Én következtem. Fölém helyezkedett és mohón bontott ki a textilből, ami takarta előtte a testemet. Láttam rajta, hogy valami zavarja, aztán félénken meg is szólalt.
- Aria. - szólított meg gyengéden, míg a nyakamat hintette be nedves csókokkal.
- Igen? - elhaló hangon tudtam csak beszédre késztetni magam a vágyakozástól.
- Szedsz még tablettát?
- Nem. - sóhajtottam fel.
- Basszus. Érezni akarlak. - jókora sóhaj szakadt fel tokrából.
- Akkor érezz. - le volt döbbenve azon, hogy nem a gumit vetettem fel ötletül.
- Megszakítom. Bízol bennem? - teljesen.
- Bízok. - az öröm szétáradt benne, ahogy elhagyta az egyszerű, de számára annál többet jelentő szó az ajkaimat. Lassan temette belém magát és várt egy kicsit, hogy megszokjam, hogy bennem van. Végre. Mozgásra ösztönözte a csípőjét, mire ösztönösen válaszoltam. Nyögdécselni kezdtem és minden lökésénél ellene furakodtam. Többre és többre vágytam, semmi nem volt elég, őt is ösztönöztem ezzel. Fokozatosan gyorsított. Elképesztő érzéseket hozott ki belőlem. Éreztem, ahogy köré feszülök és minden gát, amit eddig tartottam, elszakad. Ösztönözött, hogy élvezzek, amikor csavart egyet a csípőjén. Sietve hátrált el tőlem, hogy a lepedőt részesítse a jutalmával helyettem. Zihálva omlott mellém, míg próbáltunk arra ösztönözni magunkat, hogy normálisan vegyük a levegőt. Egyre nehezebben légeztem és egyre lomhábban pislogtam annak jeleként, hogy jócskán elfáradtam.
- Hiányoztál. - suttogtam, míg szemeim majdnem lecsukódtak.
- Te is nekem. - csókolta meg a homlokomat, míg a kezébe fogja a koszos lepedőt, de többről nem tudok, mert az álom már utolért, ami most új reményt ígér.
Nagyon nagyon jo lett!
VálaszTörlésÜgyi vagy !