2/01. - Váratlan fordulat.

Sziasztok!

Talán kevesebb lett a szünet a két évad között, mint azt elsőre gondoltam volna, de muszáj voltam írni, ha már a gondolatok a fejemben voltak. Jó olvasást kívánnék hozzá, remélem tetszeni fog.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

*3 évvel később*

Szokás. Monoton hétköznapok. Semmi spontaneitás. Semmi izgalom, csak a megszokott, a kiszámítható. Az elmúlt időszakban bizonyára ezt a jelzőt hallottam magammal kapcsolatban a legtöbbet. Mert valóban kiszámíthatóvá váltam, többé nem voltam a merész lány, aki régen. Ebbe süllyedtem és ebben is maradtam. Mint minden délután Zorával ültünk a lakásunkkal szemben található bárban és sztorizgattunk. Adódik tehát a kérdés, hogy miért nem otthon beszélgettünk? Egyszerű, így olyan hatást keltett az egész, mintha csinálnánk is valamit, pedig nem. De mindent egybevéve szerettem ide járni és az életemmel sem volt semmi gond. Egy hatalmas dolgot leszámítva. De nem panaszkodom.

- Figyelj, szerinted ki fogja megnyerni? - mutatott az asztalunkkal szemben lévő tévéképernyőre és a műsorban felvonultatott énekeseken gondolkodott. Megszokott esetben órákat vitatkoztunk volna azon, hogy ki és miért lehet esélyes a végső győzelemre, de egy ideje nem foglalkoztatott a zene, főként nem az X-Faktor. De mivel Zora kiskutya szemeket meresztett egy kis elmélyült csevegés reményében, így úgy tettem, mint aki tudja is, hogy kikről van szó.

- Eléggé erős lett az idei mezőny, de ha nekem kéne döntenem, akkor én biztos, hogy Justint választanám. - mutattam a húszas évei elején járó srácra, akinek szőke tincsei mereven álltak felfelé a fején.

- Micsoda? Pont őt? Hát eléggé furcsa ízlésed van, bár ezt eddig is tudtam.

- Zora. - csattantam rá, hogy hagyja abba a burkolt célozgatásait.

- Bocsánat. Na szóval, nekem inkább Chris a nyerő. - valóban tehetséges volt a srác, de nem nevezném kiemelkedőnek, semmi extra, csak szép tiszta hang, de semmi él, semmi különlegesség.

"És akkor következzen az este sztárvendége, akiknek ismerős lehet már ez a színpad. Köszöntsétek nagy tapssal a One Directiont."

Fél füllel hallottam csak a tévé hangját, de amint elhangzott az együttes neve, azonnal oda kaptam a tekintetem és mereven kezdtem bámulni a képernyőre, nem pislogva semmit, nehogy lemaradjak valamiről.

- Aria, jól vagy? - bökött oldalba Zora, mire lepisszegtem, hogy kussoljon el, mert figyelni akarom.

"Sziasztok srácok. Rég találkoztunk. Mi a helyzet mostanában veletek?" - tette fel az első kérdését a műsorvezető.

"Örülünk, hogy újra itt lehetünk, egyébként semmi különös." - tipikus, Liam a szóvivő.

"Harry ne nézz indiszkrétnek, de jól tájékoztattak minket azzal, hogy hamarosan megnősülsz?" - majdnem elejtettem a koktélos poharamat, amikor ez a mondat elhagyta a száját.

- Megnősül? - egyszerre hangzott el mindkettőnk szájából a kérdés, míg egymásra néztünk.

"Azért ne siessünk ennyire előre, egyenlőre még csak most kértem meg a kezét." - majdnem meghaltam, amikor visszaemlékeztem arra, hogy engem hogyan kért meg.

"Remélem ezúttal valóban boldog is leszel Harry, gratulálok."

"Én is remélem, köszönöm." - mintha tudta volna, hogy nézem a műsort, egyenesen a kamerába nézett és úgy éreztem, hogy minden szavát nekem intézte.

- Biztos, hogy jól vagy? - Zora már vagy ezredszerre kérdezte meg ugyan azt, ahogy haza felé tartottunk a többsávos út közepén.

- Persze, tök jól vagyok.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy tudom mikor hazudsz? - természetesen.

- Tudom. - vontam vállat, míg idegességemben a kulccsal babráltam.

- Gyakorlatilag te szakítottál vele. - persze, rúg belém, míg a földön fekszem.

- Ez övön aluli volt. - mutattam rá dühösen.

- Figyelj én, csak az igazat mondtam.

- Tudod mi fáj a legjobban? Hogy teljesen igazad van, én basztam el és most végig nézhetem, amint egy másik nőt vesz el, helyettem. - forgattam a szemeimet.

- Még helyre hozhatod. Te is hallottad mit mondott, még csak most kérte meg a kezét. esküvőről szó sem volt. Mi ez, ha nem egy esély neked, hogy felkeresd?

- Te hülye vagy. - vetettem le magam a kanapéra.

- Most miért?

- Azt hiszed, hogy ezzel nekem akart üzenni? - fordítottam felé a fejemet, míg a fogasra akasztotta a kabátját.

- Miért szerinted kinek?

- Oké, most már fix, hogy neked valami nem kerek odabent. - nevettem fel kínomban.

- Most miért?

- Na ide figyelj Zora, ha tudsz valamit, akkor kibaszottul mond el nekem, de célozgass itt.

- Ni csak ki tért vissza hirtelen, Szia Aria, jó látni újra. - viccelődött velem. - Nem tudok semmi konkrétat, csak annyit, amennyit Niall mondott.

- És mit mondott Niall?

- Hogy hiányzol neki Aria. Sokat beszél rólad és mindig kérdezi Niallt, hogy mi volt, amikor éppen nálam aludt. Azt mondta, hogy megállás nélkül ontja a kérdéseket, amik mind rólad szólnak. - valahogy ez előbbi képsorok láttán nem tudtam elképzelni.

- Ez hülyeség, akkor miért veszi el, hogyishívjákot? - fogalmam sem volt ki ő, csak annyit, hogy egy modell.

- Carmen Fox.

- Nem voltam kíváncsi a nevére. - horkantam fel.

- Gondoltam. Fogalmam sincsen, de Niall szerint az a lány, csak egy pótlék. Mindig is téged akart.

- Zora egy pótlékot nem jegyez el az ember, nekem is voltak pótlék pasijaim és nézd hol vannak most. A süllyesztőben.

- Komolyan az idegeimre mész. Nincs még túl rajtad és te sem rajta. Mit kell ezt még ragozni? Beszélj vele.

- Nem fogok. Miért akarna velem beszélni?

- Ezt meg sem hallottam. Menthetetlen vagy. - sétált a lépcső irányába.

- Az az én bajom.

***

Több, mint egy hét telt el azóta, hogy láttam. Hogy megtudtam, hogy újra jegyben jár. Komolyan fájt, fájt minden gondolata. Semmi mást nem tudtam tenni, csak a munkába temetkezni, amit legalább szerettem. Fotózni, ebbe még mindig tudtam menekülni. Nem volt más, csak én és a gép, és az alany, akit megörökítettem. Kellett egy menekülőút, ki ebből a káoszból, ami nap-nap után körbe vett, mióta nem volt velem. Mióta üres voltam. Imádtam a munkámat és az egyik leghíresebb lettem a szakmában, miután elvégeztem az egyetemet.

A szokásos félórás ebédszünetemben azon kaptam magam, hogy az ő számát tárcsázom és mereven bámulom a begépelt számsort. Nem voltam képes rányomni a hívás gombra. Nem ment bármennyire is beszélni akartam vele, legalább hallani a hangját, egy pillanatra, hogy aztán ködbe vesszen, mintha sosem csengett volna fel.

Aztán természtesen megnyomtam és a vonal szokásosan élő lett. Csak csengett és csengett és csengett. Semmi, tudtam nem veszi fel, akkor sem, ha nem is ismerte a számomat. Aztán a csengés abba maradt és lassú, egyenletes szuszogás vette át a helyét, ami mindennél ismerősebb volt számomra. Szinte zene volt füleimnek hallani, ahogy a levegőt veszi. Egy ennyire egyszerű emberi létszükséglet és mégis a mennyekben éreztem magam egy másodperc tört része alatt. Aztán bele szólt és ott, abban a röpke pillanatban nekem végem volt.

- Hallo. Van ott valaki? - nem tudtam rávenni magam, hogy bele szóljak, csak szuszogtam némán, remélve, hogy azt sem hallja meg. - Aria te vagy az? Kérlek szólalj meg, ha te vagy.

Ennyi volt, nem bírtam tovább és bontottam a vonalat. A szívem szakadt meg, ahogy könyörgött, hogy mondjak neki valamit. Egyszerre haragudtam magamra, hogy eltudtam hagyni őt és rá is, amiért hagyta mindezt. A hangja visszaigézte az emlékeimbe azt a legelső mondatot, amit ő mondott nekem, amikor találkoztunk.

"Rajtad múlik, hogy valami olyat alkoss, ami nélküled nem is létezik. Isteni hatalom van a kezedben a gép formájában, hát élj vele. Hozz létre egy csodát, mi elvész, ha te nem lennél."