2. fejezet - Keresgélés!

Gyakorlati helyet találni! Lebegett a mondat a szemem előtt. Gondoltam, ha mantra ként ismételgetem, ezt az egy mondatot, akkor bevonzom magamnak. Hangsúlyozom, csak gondoltam. Mát három napja járom a stúdiókat, de az elutasítás annyi féle példáját kaptam már meg, hogy elképzelni sem tudtam, hogy fogok még új dologgal találkozni. Azt kell mondjam sikerült, úgy látszik a kifogások tárháza végtelen. Nem köszönjük, már vannak gyakornokaink. Nincs felvétel. Nem köszi.

Az udvariastól lassacskán haladtam a bunkó felé és az emberek nem kíméltek, ha arról volt szó, hogy a földbe kellett döngölniük.

 

Talán az egyik utolsó lehetőségként léptem be egy fotó anyagokat árusító üzletbe. Naptárakat, képeket és minden féle kiadványokat készítettek, amihez nagyon reménykedtem, hogy szükségük van jó táj fotósra. Még, ha én a röpke két évemmel még nem igen számítok jónak, sem tapasztaltnak.

A pult mögött egy kedves, mosolygós arcú lány ült, amint a pulthoz értem, rám emelte tekintetét.

- Szia. Miben segíthetek? - tessék, így kell udvariasnak lenni.

- Szia. Fotózást tanulok az egyetemen és gyakorlati helyre lenne szükségem, mint táj fotós. Nem kerestek gyakornokot? - kérdeztem meg, de belül egy újabb elutasításra számítottam.

- Várj egy percet, megkérdezem a főnököt. - állt fel a pult mögött és egy függöny mögött pillanatokkal később eltűnt.

Néhány nagyon hosszúnak tűnő perc után jelent meg ismét.

- Éppen keresünk erre a pozícióra gyakornokot, arra kérnélek, ha van portfóliód hagyd itt és, ha megfelelsz telefonálunk. - mosolygott rám.

- Nagyon köszönöm. - nyújtottam át a képeimet és az elérhetőségeimet.

- Igazán nincs mit. Majd jelentkezünk. - mosolygott rám.

 

 

Kissé megkönnyebbülten mentem haza fele. Nagyon reméltem, hogy ez a hely végre foglalkoztatni is fog. Ki nem állhattam, ha hitegetnek üres ígéretekkel, gesztusokkal. Nem kell megszánni, köszi szépen. Amint elértem a park területét egy eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába. Talán izgultam, de mégis mi a frásztól? Nem akartam ma itt maradni, csak átsétálok rajta és már itt sem vagyok. Azt hittem el tudom hitetni magammal, hogy ezt fogom tenni, de nagyon rosszul gondoltam. Amint beléptem a hatalmas kapunk a kezem egyből a gépemre csusszant és máris egy reménybeli fotón járt az eszem. Kerestem a jeleket, a nyugalmat, a szeretetet, a szépséget, a különlegességet vagy épp a monotonítást. Néhány új arcot is felfedeztem az utam során. Jógáztak a füvön vagy mit csináltak. Lassú mozdulatokat vettek fel, amik nekem nagyon kitekertnek tetszettek, de még is lenyomtam a gépemen az exponáló gombot. A fókusz tekerő hangját hallottam, mikor beállította az élességet magának. Megvártam még pár pozíció váltást és indultam tovább. Néha elcsodálkozom magamon, hogy mi fog meg. Mindig más, annál jobb mindnél különösebb, nem hétköznapi. Nem szeretem az unalmas, egyhangú, tucat képeket. Egy gép és mindenki fotósnak képzeli magát. Hát megsúgom a gép a legkevesebb.  Nem kell hozzá agy kutatónak lenni, hogy egy automata gép gombját lenyomd és már ott is a kép a képernyőm. A különbség csak az, hogy egy fotós a legkülönbözőbb dolgokban is meglátja önmagát. Egyesül vele, nem él nélküle.

 

A nagy fényképezésemben és a figyelem teljes hiányában, sikerült neki sétálnom valami keménynek. Mikor elkaptam a gépemet a szemem elől, annyit már sikerült megállapítanom, hogy egy mellkasnak sikerült neki sétálnom. Gratula Aria. Mikor felnéztem egy eléggé ismerős mimikával találtam szemben magam. Mosolygott, nem csak az ajkaival, de a gyönyörű zöld szemei is csillogva mosolyogtak. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, legszívesebben elbújnék a gépem mögé. Én itt sem vagyok címszóval.

 

- Bocsi. - nyögtem ki nagy sokára, amikor a szavaim vissza tértek a torkomba é ki is jöttek rajta. Remélem.

- Semmi baj, én sem figyeltem. - szabadkozott rekedt, mély hangján, ami csak úgy simogatott.

Az idiótán mosolygás címét biztos, hogy megnyerném, ha lenne ilyen.

- Tetszik a mosolyod. - küldött felém egy kacér mosolyt, amitől majdnem kiesett a gép a kezemből.

- Köszi, bocsi nekem mennem kell. - elléptem előle és gyors léptekkel távolodni kezdtem tőle. Oké, most már hivatalosan is elásom magam. Sziasztok, én mentem..

- Szia. - hallottam mögülem a hangját és esküdni mernék, hogy kuncogott.

Nem csodálkozom, egyébként.

 

 

A lakásomig futó lépésben sikerült az eddigi leggyorsabban haza érnem. Új rekord. Zora megmondta, nem vagyok ép elméjű. Komolyan, most elmenekültem Harry elől? Minden arra utal, hogy igen. Bármennyire töröm a fejem nem tudom felidézni, hogy mi volt benne, olyan ijesztő, hogy szinte füstölt a lépteim alatt az aszfalt, ahogy elhaladtam felette. Jó, oké most már nyugodj le Aaria, vagy a falba vered a fejedet. Megtenném. Megint mosolygok. Miért mosolygok? Óóó, hagyd már abba. Nem használ. Oké, le kell ülnöm.

Leültem az ágyamra és a hajamba szántottam több alkalommal is, amitől az kócosan állt a fejem tetején. Tényleg rettentő ideges vagyok. A lenyugtatás meg nem igen sikerül. lehet, hogy a folyton rá gondolok és vissza játszom az eseményeket, nem a legjobb, ha leakarsz nyugodni. Nálam biztosan nem. Még most sem hiszem el, hogy pont belé ütköztem. Annyi ember jár, abba a parkba. Miért látom őt minden nap? Miért jár vissza? Annyi kérdésem volt, amit feltettem volna neki.

 

 

 

Másnap reggel madarak csicsergésére ébredtem, jeleztek, hogy a nyár bármelyik pillanatban megérkezhet. Nem mintha bármikor rossz idő lenne, lényegében, hogy Los Angelesben vagyunk. Kinézve az ablakon megállapítottam, hogy igen csak meleg napunk lesz ma, így egy rövid nadrágot és egy topot húztam magamra. Péntek lévén ma a kávézóban dolgozom, így fél nyolckor már indultam is. Szerencsére nem volt messze a lakásomtól, negyed óra kényelmes séta múlva megérkeztem. Mediterrán hangulatos kávézó volt. Imádtam itt dolgozni, még akkor is, ha a beugrós állásommal, éppen az albérletemet ki tudtam köhögni, nyögve nyelősen. A pult mögé lépve, felvettem a kötényemet. Az étel futár pontosan érkezett, így tele rakta dobozokkal a kis pultomat, amiben minden féle pék sütemény rejlett. Egyenként kibontottam őket és a helyükre pakoltam őket. Üveg több emeletes állványokra pakoltam a maffinokat.

 

- Reggelt Aria. - köszönt nekem Anna, a főnökön, amint belépett a kávézóba.

- Szia. - köszöntem neki mosolyogva. Bírtuk egymást.

- Korán jöttél. - állapította meg a tényt, hogy fél órával korábban jöttem. Az okát nem tudom.

- Nem volt dolgom. - kínos mosolyomat nem tudta hová tenni.

- Feltöltenéd a kávé gépeket? Van egy kis dolgom, amit el kell intéznem. - nézett rám, én csak bólintottam, ő meg fogta magát és hátra ment az irodájába.

 

Öt hatalmas kávé gépünk volt, amit mind más fajta kávékat tudtak készíteni. Még az elsővel sem végeztem, amikor egy vendég lépett be.

- Szia, kérhetnék egy kávét és egyet ebből a maffinból. - mutatott a szőke srác, az egyik csokis különlegességünkre.

- Persze. - néztem fel rá, oké valahonnan nagyon ismerős, de nem tudom hova tenni.

Össze készítettem neki, amit kért, a kávéjára rajzoltam egy mosolygós fejet és kivittem neki a kettes asztalhoz, ahol helyt foglalt.

- Parancsolj. - tettem fel elé, mire jót nevetett a smiley-n, ami a kávéján mosolygott vissza rá.

- Köszi, ez nagyon poén. - mutatott a kávéjára.

- Igen, szeretem, ha nem átlagos mintákat rajzolhatok. - mosolyogtam rá, majd vissza lépdeltem a pult mögé és folytattam a többi kávé gép bekészítését.

 

Negyed óra alatt sikerült elkészülnöm az összes géppel. A szőke srác még mindig a maffinján nyammogott. Elég lassan evett fiú létére. Anna néha hangosan felkuncogott, mire nekem is nevetnem kellett. Nem tudom kivel beszélhet, de biztosan nagyon szórakoztató, ha ide hallom, hogy nevet miatta. Anna nagyon vicces nő és a legjobb főnök, akivel valaha találkoztam. Talán azért is jövünk ki annyira, mert alig öt évvel idősebb csak nálam. Magas, karcsú alakja van és a szőke haja annyira kiemeli barna bőrét és kék szemét, hogy Barbie is megirigyelhetné tőle a szépségét. nagyon komolyan veszi a kávézó irányítását, igazi üzlet asszony típus, azt leszámítva, hogy nem kosztümben jár. Állítása szerint utálja.

 

- Nem Hazz, itt vagyok bent. Igen..Nagyon jó.. nem aranyos.. oké akkor szexi, de ez miért fontos? Honnan tudjam 22? Talán.. Nem fogom, úr isten.. menny orvoshoz haver. - hallottam meg a telefon beszélgetését a szőkeségnek, aki valakivel nagyon viccesen kommunikált, bár volt egy olyan érzésem, hogy rólam kérdezgeti. Mikor felém pillantott és észre vettem, hogy figyelem, szinte rögtön bontotta is a vonalat.

Lassan felállt és a pulthoz lépett.

- Fizetnék. - mosolygott rám és a zsebében turkált.

- Remélem ízlett. 4 dollár lesz. - néztem rá és vártam, hogy odaadja a kért összeget.

- Igen nagyon finom volt. Köszönöm.. Aria. - olvasta le a névtáblámról a nevem.

- Nincs mit, gyere mások is. - mosolyogtam rá, majd néztem, ahogy elhagyja a kávézót.

Még mindig nem jöttem rá, hogy honnan ismerem, de mintha láttam volna már valahol.

 

 

- Juhúú. - jött ki szinte sikítva az irodájából Anna.

- Jézus, miért sikítasz? - kaptam a szívemhez a kezemet ijedtemben.

- Elintéztem egy zárt körű bulit jövő péntekre. - osztotta meg velem a jó kedve okát.

- Az remek, akkor gondolom egész nap bent kell lennem igaz? - kérdeztem vissza, bár nem bántam.

- Megtennéd? - kérdezett vissza Anna reménykedve.

- Persze és kinek lesz ez a parti? - kérdeztem rá.

- Egyenlőre még csak annyit tudok, csak azt, hogy egy Nail Horan nevű fiú bérelte ki az egészet egy meglepetés buli miatt. - mosolygott rám, nekem meg már megint, olyan érzésem volt, mintha ezt a nevet már hallottam volna.

- Oké, bár nem tudom ki az. - nevettünk fel egyszerre tudatlanságunk okán.

 

Fél négy felé végeztem és már haza felé haladtam, amikor vagy tíz sikoltozó lány rohant el mellettem, azt kiabálva, hogy itt látták őket. Nem tudom, hogy kiről beszéltek, de elég hisztérikusnak tűntek. Aztán, ahogy egyre közeledtem a lakásomhoz vezető kereszt utcához a tömeg még nagyobb lett. Egy csoportba tömörültek és valakit körül vettek. Mikor látó távolságba kerültem egyből felismertem a göndör hajú fiút. Felém fordult és elmosolyodott. Megint farkas szemet néztem vele. Harry állt a lányok bűvkörében.