2/04. - Amikor nem tudsz leállni!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aria

- Hova mész? - annyira halkan próbáltam kisurranni, amennyire telt tőlem. Pechemre sosem voltam az a lopakodó típus. Természetesen a nappalin sem jutottam túl, amikor Zora hangja hallatszott a kanapé irányából. Mivel nem számítottam arra, hogy este tizenegykor még fent lesz, így eléggé rám hozta a szívbajt, annyira, hogy szabályosan felsikoltottam, amikor megszólalt a nagy feketeség közepette.

- Normális vagy? Majdnem megállt a szívem, ilyet ne csinálj többször. - kapkodtam a levegőt az ijedtség hatásának köszönhetően.

- A kérdésemre válaszolj légyszíves, ne terelj. - nem értettem különösebben a mostani túlaggódó viselkedést a részéről. Nem voltam már gyerek, így eltudtam magamtól is dönteni, hogy valami helyes vagy helytelen.

- Fotózni megyek Zora. - szemforgatása az őrületbe kergetett. - Miért csinálod ezt?

- Ezt akár én is kérdezhetném tőled. - fonta keresztbe karjait a mellkasa előtt.

- Mit? Csak fotózok, már ez is baj? - idegesített, hogy úgy csinált mintha az egyik szülőm lenne, aki rajta kapta a gyerekét azon, hogy az éjszaka közepén elszökik egy buliba. Komolyan, így éreztem magam.

- Te nem egyszerűen csak fotózol. Mikor jössz már rá végre?

- Mire kéne rájönnöm Zora, mire? - szabályosan kiabáltam, mert a viselkedése kiakasztó volt számomra.

- Arra, hogy őt kergetett, mindent miatta teszel. Ha emlékezni akarsz a múltra, akkor miért nem beszélsz Harryvel? Mert szerintem egyértelmű, hogy a régi kapcsolatotokat hajszolod ezekkel a képekkel, még, ha magadnak be sem vallod, engem nem tudsz átverni. - miért kell szinte minden beszélgetésünkben benne lenni a nevének?

- Nem miatta csinálom. - magamat sem sikerült meggyőznöm.

- Persze, csináld csak, de nem tudom, hogy meddig tehetsz úgy, mintha minden rendben lenne. mikor jössz rá, hogy ez már egy kicsit sok. Túlzásokba esel.

- Miért esnék túlzásokba? - kezdett terhelő lenni ez a beszélgetés.

- Két napja ezt csinálod éjjelente. Mikor fogsz aludni és enni? Engem ne nézz hülyének, mert tisztában vagyok vele, hogy azóta nem ettél, mióta láttuk azt az interjút vele. Ez nem egészséges Aria.

- Köszi az észrevételeket, de magamtól is eltudom dönteni, hogy mi a jó nekem. Elmentem. - ezzel az ajtó felé vettem az irányt és dühömben bevágtam azt magam előtt, ami rettenetesen nagyot szólt mögöttem, ahogy az ajtókeretbe csapódott.

Egész úton, míg a képeket kattogtattam, csak Zora és a szavai jártak a fejemben. Sajnos be kellett látnom, hogy némiképp igaza volt. Harrynek valóban volt hozzá köze, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Azért, mert még éreztem iránta valamit? Vagy csupán azért, mert a jó emlékekre akartam gondolni egyszerűen? A választ azonban hiába kerestem, nem találtam. A nagy elmefuttatásom közepette észre sem vettem, hogy hova kerültem. Ahogy körbenéztem minden emlék, pillanat megelevenedett előttem. Ahogy a kocsihoz sétál és keresgél benne valamit, majd amikor hirtelen letérdel elém és egy aprócska felnyitott dobozzal a kezében rám emeli csillogó, reménnyel teljes tekintetét, majd felteszi a mindent vagy semmit kérdést. Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp legördül az arcomon, forróságot hozva arra, majd a semmibe vész, ahogy találkozik a talajjal, pont, úgy, ahogy az egykori szerelmünk is. Semmis és meg nem történt.

Pillanatok alatt léptem át a múltba, az akkori jelenbe, vissza az adott jelentbe. Az emlék egyszerűen magába szippantott és úgy éreztem magam, mintha egy külső szemlélő ennék, aki végignézi, amint egy lány kezét megkéri élete szerelme.

***

- Megjöttünk. - fordult felém, majd kinyitotta az ajtaját és az én oldalamra sétált. Kinyitotta az ajtómat és kisegített.

- Istenem, ez gyönyörű. - ámultam el a kilátástól, ahogy Harry a tisztás szélére vezetett, ahonnan Los Angeles városára lehetett rálátni. A fények gyönyörűek voltak, ahogy a déli nap beragyogott mindent. Nem hittem, hogy valami ennyire gyönyörű lehet. Mindent teljesen másként láttam ideföntről. Elárasztott a béke és a teljes nyugalom. Elképesztő érzés volt idefent állni.

- Felakartalak ide hozni, hogy te is lásd ezt. - karolt át hátulról.

- Te már jártál itt? - kérdeztem rá, mert sosem mesélt nekem erről a helyről.

- Rengetegszer. Mindig ide jövök, ha elegem van. Ha nyugalomra vágyom és kikapcsolódásra. Ha kicsit elakarok szakadni a sztárságtól és átlagos akarok lenni. Itt annak érezhetem magam. - annyira jó volt hallani, ahogy önfeledten mesél erről a helyről és amit jelent neki.

- Meg tudom érteni, itt minden annyira nyugodt és állandó. - néztem körbe.

- Pontosan, itt mindig tudom mire számítsak. Nem kell attól tartanom, hogy rajongók és fotósok fognak rám támadni. Itt senki sem talál meg. - éreztem a neheztelést a szavaiban, neheztelt a saját életére.

- Csodás ez a hely. Ki tud még erről? - kíváncsi voltam, hogy a többiek is szoktak-e ide járni a bandából.

- Csak te és én. - adott egy gyors puszit a nyakamra.

- Tényleg? Senkit nem hoztál még ide fel? - fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek.

- Senkinek sem mutattam meg. Ez volt az én kis menedékem, de úgy gondoltam, hogy megosztom veled. Együtt mégis jobb, mint magányosan üldögélni idefent.

- Harry. - ugrottam a nyakába és alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

- Most miért sírsz? - kérdezte meg, amikor hallotta, hogy a könnyekkel küszködök.

- Mert annyira szeretlek. - suttogtam a fülébe és még szorosabban hozzá bújtam.

- Én is téged. - ekkor hirtelen eltávolodott tőlem és visszasétált a kocsihoz. 

Nem értettem mit csinál, vélhetőleg semmit nem tett, csak kinyitotta a kocsi ajtaját, behajolt, majd jött is vissza. Mire feleszméltem egy dobozzal a kezében állt előttem. Egy pillanatra ledöbbentem és az agyam azonnal pánikolni kezdett, hogy nehogy gyűrű legyen benne, mert nem tudom, hogy mit válaszolnék neki és nem állt szándékomban megbántani őt a bizonytalanságommal. Leereszkedett elém féltérdre és kinyitotta a dobozt, amiben a legszebb gyűrű pihent, amit valaha láttam. Harry szemei csillogtak, amikor találkoztak az enyémmel. Vártam, hogy megszólaljon, mert semmi mást nem tudtam, csak őt figyelni és próbálni visszafogni magam és a meghatottságtól nem elbőgni magamat.

- Oké, tudom talán túl korainak tűnik, amit most teszek, de minek várjak, nem? Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy téged akarlak, méghozzá örökké. Szerelmes vagyok beléd, attól a naptól kezdve, hogy a parkban megláttalak. Lenyűgöztél, ahogy olyan szenvedéllyel csináltad azt, amit szeretsz. Kicsit magamra emlékeztettél, ahogy én szeretem az éneklést. Én voltam a legboldogabb, amikor közelebb engedtél magadhoz. Amikor pedig először mondtad, hogy szeretsz, az leírhatatlan érzés volt számomra. Te nem a sztárt láttad bennem, nem Harry Styles érdekelt, hanem én, az átlagos Harry, akit senki sem ismert. Ezért rettentő hálás vagyok neked. Megtisztelné azzal, hogy hozzám jössz feleségül, Aria Simons?

- Igen.

Igen. Igen. Igen.

***

Nem. Nem. Nem.
Mostanra zokogtam a felismeréstől. Mi történt? Hogy siklott ki az életem ennyire? És akkor bevillant. Frederic. Az az átkozott pöcs. Minden miatta történt. Minden azután kezdődött. A veszekedések, a sorozatos viták és összeveszések, ami végül annyira elfajult, hogy mind a ketten a szétmentést választottuk. Valamiért onnantól kezdve minden más lett, már nem jöttünk ki egymással. Csak hagytuk, hogy az egész tönkremenjen és menthetetlen legyen, de miért tettük mindezt? Véleményem szerint egyikünk sem rossz ember, előtte minden tökéletes volt és mesébe illő. Aztán beférkőzött a bizalmatlanság, talán ebben keresendő a hiba. Már nem bíztunk a másikban, túl sok volt a külön töltött idő, annyira, hogy már nem tudtuk, hogyan kell egy párnak lenni és elfogadni a másikat a hibáival együtt. Mára már sajnáltam mindent, minden szót, amit hozzá vágtam, mindent amivel azt értem el, hogy vége legyen egy olyan dolognak, ami mindennél különlegesebb volt. Hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül, bele a semmibe, hogy elillanjon és semmissé legyen. Az én hibám.

***

Másnap reggel arra keltem fel, hogy Zora pont a szobám előtt telefonál valakivel, nem éppen hangtalanul. Szabályosan kiabált a vonal túlsó végén lévő egyénnel és biztosra vettem, hogy szóhoz sem hagyja jutni szerencsétlent. Nem tudom, hogy mivel idegesítette fel ennyire, de nagyon kíváncsivá tett. Kimásztam a meleg takaró alól és az ajtóhoz sétáltam, aminek nekinyomtam a fülem és próbáltam meghallani, hogy pontosan miről lehet szó. A hangmagasságnak köszönhetően szinte mindent tökéletesen hallottam.

- Hogy mi van? Te normális vagy? Hagytad, hogy ide jöjjön? Te is tudod, hogy ennek baromira rossz vége lesz. És mi van a csajjal? Micsoda? Nem hagyom abba, nem érdekel, ha nem jutsz szóhoz. Tiszta hülyék vagytok mind, de legfőképpen ő. Nem kell, hogy ide jöjjön, már senkit nem érdekel. Nem teheti ezt meg újra, értetted? Nem fogom hagyni, hogy fájdalmat okozzon neki. Semmi értelme. Ő már tovább lépett. Meg ne próbáld. Neked sem kell ide jönnöd. Egyikőtöknek sem. Ne idegesíts fel Niall.

Amikor meghallottam az említett nevet, visszahőköltem. Nem akartam többet hallani, mert így is eléggé egyértelmű volt. Csak abban reménykedtem, hogy tévedtem, hogy amire gondolok az nem igaz és nem ő jön ide. Nem akarom, hogy ide jöjjön. Mert, ha ez bekövetkezik, akkor lőttem a tervemnek, ami a felejtést foglalja magába. Ismerem magamat és tisztában vagyok vele, hogy nem tudnék neki ellenállni, ha próbálkozna. De muszáj leszek, mert még egy csalódást tőle nem bírnék már elviselni.

Kivágtam az ajtót, mire Zora rémülten nézett rám és azonnal lenyomta a vonalat. Láttam a szemében, hogy vívódik, hogy elmondja-e az imént történteket.

- Kivel beszéltél?

- Á senkivel, csak a munka, semmi különös. - persze, hogy hazudott nekem.

- Baj van? Eléggé idegesnek hangoztál. - benne voltam a játékában.

- Csak a szokásos, megint elrontottak valamit a nyomdászok, amit természetesen nekem kell helyrehozni.

- Hát részvétem. - nehezemre esett nevetni, mert utáltam, ha nem mondott el nekem dolgokat, főleg, ha azok ennyire lényegesek lettek volna számomra.

- Köszi. - nevetett fel, majd elsétált a folyosón.

Kicsivel később úgy döntöttem, hogy ostorozom magamat még egy kicsit és kimegyek ma este is oda, a magányos hegyre, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal. Ma viszont hamarabb akartam menni, így nyolckor le is léptem otthonról, ez alkalommal Zora nem vett észre. Röpke fél óra autóút után, meg is érkeztem. Leültem a szokásos fa mellé és csak a város fényeit bámultam. Elmerengtem benne és a gondolataimban. Azt próbáltam kideríteni, hogy mit fogok tenni, ha a következtetéseim jók és Harry valóban ide jön. De semmi kézzelfoghatót nem tudtam összehozni, gondoltam, majd lesz, ami lesz. Nem tervezek előre semmit. Egyenlőre az is elég volt, hogy azon töprengjek, hogy mi az ide utazásának oka. Azt beszéltem be magamnak, hogy biztos a banda miatt jön és valami hivatalos ügyből kifolyólag érkezik ide. Bár eléggé kételkedtem benne. De jobb volt ezzel áltatnom magam, mint, hogy bele gondoljak, talán miattam van az egész. Nem akartam reménykedni, egy kicsit sem. Még akkor sem, ha legbelül szerettem volna, a szívem mélyén. Azonban megfogadtam magamnak, hogy vele kapcsolatban innentől, csak az eszemre fogok hallgatni, ami azt súgta, hogy messziről kerüljem őt és soha többé ne engedjem magamhoz közel. Mikor meguntam az önsajnálatot, felálltam és visszaindultam a kocsimhoz. Azonban, amikor megfordultam, nem hittem a szememnek. Itt volt, itt állt alig két méterre tőlem és a fának támaszkodott. Alig mertem elhinni, hogy újra láthatom őt. Zöld szemei csillogtak a sötétben, míg rám emelte őket. Haja sokkal hosszabb volt, mint korábban, de őrjítően szexivé tette őt.

- Harry? - a neve kérdés formájában hagyta el az ajkaimat.

- Szia. Azt hittem egyedül leszek itt. - húzta ajkait mosolyra, míg ellökte magát a fától és felém kezdett sétálni.

- Hát én is. Mit keresel itt? - automatikusan csúszott ki a kérdés a számon.

- Látogatóba jöttem. - vont vállat.

- Kihez?

- Hozzád. - ekkor már olyan közel volt, hogy szabályosan éreztem az ajkamon a lélegzetvételeit.

Atya, úr isten.