26. fejezet - Ismét!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt!
Jó olvasást hozzá!

Esther xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aria

Remegő kezemben szorongatom a telefont és nem tudom, hogy mit csináljak. Képtelen voltam vele most beszélni. Hallottam kétségbeesett hangját, de meg sem tudtam szólalni. Könnyeim között néztem a telefon képernyőjét, vagyis csak próbáltam, mert a fátyol, ami körbe veszi nem segít a dolgomban. Ahogy visszagondolok rá, még most sem értem, hogy tehették ezt velem. Vajon ennyire nem számítok? Ennyit érek? Képtelenség ez az egész. Megszakad a szívem, ha csak eszembe jut.
Igen, mélységesen csalódtam.
 

A fülemhez emelem a készüléket, amiben a vonal kicsöng.
- Zora, kérlek gyere ide. - zokogok fel, ahogy a legjobb barátnőm felveszi.
- Aria, mi a baj? - kiakadva teszi fel a kérdést.
- Ez az egész, vége mindennek.

- Mindjárt ott vagyok. - hallottam Zora hangját, majd csak a sípoló hangja maradt utána, ahogy lenyomta a vonalat.
 

A telefonomat a dohányzó asztalra tettem és csak ültem ott, óráknak tűnő ideig és az agyam megállás nélkül kattogott és nem akarta abba hagyni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire semmibe fognak venni, mintha egy idegen lennék. Habár lehet, hogy már hozzá szokhattam volna, de mégis, hogyan? Azt képzeli az ember, ha valaki azt állítja szereti és törődik vele, akkor az készpénz és úgy is van. De, ahogy a mellékelt ábra mutatja, még sincs így. Minden túl szép, hogy igaz legyen.

Hogy lenyugodjak és elvonjam a figyelmemet, a konyhába mentem és feltettem vizet a teának, ami vélhetően nyugtató hatással lesz rám. Csak álltam ott és kifelé bámultam az ablakon, míg vártam, hogy a víz felforrjon. Ha akartam, ha nem, vissza emlékeztem arra a napra, amikor eljöttem otthonról.
 

- Megmondtuk, hogy nem mehetsz fotósnak. - kiabálta apám torka szakadtából, miközben a homloka közepén kidagadt az ér, ami minden egyes alkalommal szokott, mikor ideges.

- Miért vagytok ennyire ez ellen? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve, amik égették a szememet a beszélgetés kialakulásának pillanata óta, de nem engedhettem szabadjára, nem lehetettem előttük gyenge, mert akkor én vesztek.

- A fotózás az nem szakma, kislányom. Az egy hobbi, amivel elszórakozol a szabad idődben. Mindig is orvosnak vagy ügyvédnek szerettünk volna téged. - anyám nyugtató hangon próbált velem beszélni, de tudtam Ő az oka ennek az egész tiltás dolognak.

- Ez hülyeség. - csattantam fel és a szobámba viharoztam.

- Azonnal nyisd ki az ajtót. - dörömbölt az ajtón apám, miközben üvöltött.

- Hagyjatok békén. - kiabáltam ki miközben a böröndömbe dobáltam az össze ruhámat.

Elegem van belőlük. Mindent elintéztem, a lakást, a munkámat, fel is vettek ösztöndíjjal, erre nem akarnak engedni? Nem érdekel, akkor is elmegyek. Ez az életem és nem fogják megmondani, mit kezdjek vele. Ha elbukok, akkor elbuktam, de az én döntésem lesz, az én károm és tanulni fogok belőle. Ahogy készen voltam, megfogtam a böröndömet és a táskámat, majd kiléptem a szobám ajtaján. Már nem álltak kint, amin nem is csodálkoztam annyira. Lesétáltam a lépcsőn és a bejárati ajtóhoz sétáltam.

- Még is mit csinálsz? - lépett ki apám a nappaliból.

- Elmegyek, minek látszik. - fordulok meg a nyitott ajtóban állva.

- Dehogy mész, na ne hülyéskedj. - kap a böröndöm után, de elrántom előle.

- Nem hülyéskedek. Elmegyek. - válaszolom és nem tűrök ellenvetést.

- Ha kilépsz azon az ajtón, nem is kell többet vissza jönnöd. - ejti ki a szavakat, amik a legjobban fájnak a szívemnek.

- Ne fáradj. - fordulok hátra, majd kilépek az ajtón és bevágom magam mögött.
 

Azóta, csak párszor beszéltem velük és mindig én hívtam Őket, Ők nem kerestek, soha többé. Nem léteztem többé számukra, csupán azért, mert azt követtem, amit a világon mindennél jobban szerettem. Akaratosan emeltem fel a kezem és töröltem le a szememről a könnyeket, amik megszülettek a vissza idézett szörnyű pillanattól.
 

A csengő folyamatosan szólt és nem akart megszűnni, bármennyire is szerettem volna. Szétmegy a fejem a hangjától. Ledobom a fogó kesztyűt és az ajtóhoz rohanok. Zora felettébb türelmetlen.

- Ó, Harry. - döbbenek le, amikor kinyitom.
- Figyelj, meg tudom magyarázni. - tol félre az ajtóból.

- Mégis mit? - kérdezek rá értetlenül, azt sem értem, hogy miért jött ide.

- Várj egy kicsit, miért nyomtad rám a telefont? - vált idegesből érdeklődővé, ami eléggé furcsa nekem.

- Tényleg ne haragudj, de a legrosszabbkor hívtál, épp teljesen ki voltam borulva és a sírás miatt nem tudtam beszélni. - rettentően zavart, hogy ezt tettem vele.

- Erre rájöttem, de miért voltál kiborulva? - érdeklődve néz rám.

- Csak a szokásos, a szüleim. - vontam meg a vállamat.

- Én meg már azt hittem, hogy megint miattam van valami. - ült le a fotelba és a kezébe temette az arcát.

- Dehogy is Harry, veled, velünk semmi gond. - válaszolom.

- Akkor jó, kicsit kiakadtam. - vallja be.

- Miért?

- Az nem fontos most. Meséld el, hogy mi van a szüleiddel. - kérlelt miközben a kezemért nyúlt és az ölébe húzott.
 

Mielőtt bármit mondhattam volna a csengő ismételten megszólalt. Gyorsan felpattantam Harry öléből és az ajtóhoz siettem.

- Sziasztok. - köszöntem Zorának és Niallnek, ahogy kinyitottam az ajtót.

- Szia, bocsi, hogy Niall is velem jött, de épp együtt voltunk, amikor hívtál. - szabadkozott Zora, amikor besétáltak a lakásba.

- Semmi baj, Harry is itt van. - válaszoltam.

- Ó, sziasztok. - köszönt Harry, ahogy kijött a nappaliból.

- Te mit keresel itt? - kérdezte Niall tőle, felhúzva a jobb szemöldökét.

- Aria zaklatott volt, amikor felhívott, így muszály volt ide jönnöm. - válaszolta neki, de valami furcsa volt a tekintetében, mintha nem akarna erről beszélni.

- Oké, az nem is fontos, hogy miért van itt Harry. - szólal meg Zora, mikor mind leülünk a kanapéra.

- Köszi. - küld Harry egy hamis megbántott mosolyt felé.

- Tudod, hogy nem úgy értettem. Na mi az a nagy gáz, ami miatt hívtál?

- Csak a szokásos, de most tényleg kiakasztottak. - kezdek bele.

- A szüleid? - kérdezi meg.

- Ki más?

- Most mit vágtak a fejedhez?

- Gondoltam hátha már lenyugodtak, hiszem már majdnem egy év is eltelt azóta, és felhívtam őket, hogy nem jönnek-e el a szülinapomra a hétvégén. Erre apám kiröhögött és rám nyomta a telefont, de előtte még hozzá tette, hogy nem érdemlem meg. - hadartam el, azt hittem így könnyebb lesz beszélnem róla, de nem volt az egy kicsit sem.

- Basszus. - kapta a kezét a szája elé Niall.

- Aha, így is meglehet fogalmazni.

- Komolyan, nem fogom fel, hogy lehetnek ilyenek veled, hisz a lányuk vagy. - akad ki Zora.

- Ja, aki halott a szemükben. 

- Hogy mi van? - csattan fel mellettem Harry.

- Nyugodj meg, semmi baj. - teszem a combjára a kezem, hogy megnyugtassam.

- Hogy mondhatnak neked ilyesmit? Ez abszurd. Fel nem foghatom. - pattan fel és járkálni kezd.

- Én is ezt kérdezgettem magamtól jó ideig, de mára bele fáradtam.

- Meg sem érdemlik, hogy rájuk pazarold az idődet és miattuk sírj. - fordul felém és örülök, hogy kissé nyugodtabban beszél.

- Tudom. - küldök felé egy mosolyt, mire leengedi feszült vállait.

- Várjuk csak, neked a hétvégén lesz a szülinapod? - kiált fel Niall a beszélgetés közepén.

- Igen.

- Akkor bulit kell rendeznünk. - csapja össze a kezeit.

- Nem kell nekem felhajtás. - csillapítom le Niallt.

- De kell. - szól közbe Harry, akinek csillog a szeme, mi régen rosszat jelent.

- Azt hiszem elvesztettük Őket. - nevet fel Zora, amikor a két fiú elhagyja a nappalit.

- Teljesen.
 

Miközben Harry és Niall beszélgettek, szigorúan kettesben, amin mi Zorával jót röhögtünk, felmentünk a teraszra. Elmeséltem neki a pontos telefon beszélgetést és szokásos Zora módra szidta a szüleimet, ami furcsa mód nem volt bántó, inkább csak jobban érzetem magam attól, hogy nekem ad igazat és nem én vagyok a hülye. Elegem lett belőlünk, innentől kezdve nem keresem Őket többet. Nem éri meg, hogy szenvedjek miattuk, miközben a körülöttem lévők szeretnek és mellettem állnak, egy általam választott családként, nem is kell nekem több. Tudom, hogy Ők mindig mellettem lesznek és szeretni fognak.
 

- Egyénként mikor akartad elmondani nekem, hogy most lesz a szülinapod? - jött az ajtóból Harry ismerős rekedt hangja.

- Szerintem én most megyek. - adott egy puszit Zora, majd el is tűnt.

- Szóval?

- Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből. - néztem az utcán haladó forgalmat.

- Nem haragszom baby, de az ilyesmit tudni akarom. - ölelt át hátulról és fúrta az arcát a nyakamba.

- Most már tudod. - nevettem fel.

- Végül is. - kapott fel hirtelen az ölébe.

- Harry. - sikítottam fel, ahogy a lábam elhagyta a talajt.

- Halkabban, még a szomszédok azt hiszik embert ölök.

- Ha, így folytatod azt is fogod tenni. - nézek a szemébe, ahogy az ágyra fektet.

- Bármikor vállalom a kockázatot az élvezetért.