Hoztam nektek egy meglepetést, amit eddig nem csináltam és még nekem is újdonság, hiszen a természetfeletti sosem jelent meg eddig a novelláimban, de kíváncsian várom a véleményeteket!
Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Kezdeném a történetemet a múltban, hogy pontos legyek 1813-ban, amikor még újnak számítottam, ebben a bizarr világban. Nem csak én voltam új és a világ, amibe egyik percről a másikba sikerült fenekestül bele csöppennem, hanem az újdonsült erőm is, ami emberként nem volt meg. Egyből adódik a kérdés, ha nem vagyok ember, akkor mégis mi lehetek? A válaszom sok minden, hiszen az 1800-as években rengeteg természetfeletti lény felbukkanásáról kaptak szárnyra különböző pletykák, de többnyire ezek, csak szóbeszédnek bizonyultak. Ténylegesen létező emberfeletti teremtmények, csupán, csak ketten voltak. Boszorkányok tevékenykedtek és vámpírok gyilkoltak város és ország szerte.
És én egy voltam közülük. Harry Styles vagyok, egy vámpír. Az ébredésem első pillanatában elfogott egy érzés és az ösztönöm a régi házamhoz vezetett. Mondanom sem kell, hogy újdonsült erőmmel nem tudtam betelni. Lassan lépkedtem fel a lépcsőn, ami a verandához vezetett. A veranda hosszú volt és az egész ház oldalán végig futott. Az első ablaknál álltam meg és néztem az anyámat, mint az asztalnál ül, és rezzenéstelen arccal társalog a többi arisztokrata barátnőjével, akiket sosem szerettem, sznobok voltak egytől-egyig. Ahogy elfordítottam a kilincset az ajtó vészjóslóan nyikordult fel, jelezte a közelségem, de a bent tartózkodók ebből semmit sem fedeztek fel. Sötét volt a folyosón, de mégis tökéletesen láttam, nem kellett hunyorognom, sem megszoknom a fény hiányát, egyszerűen csak láttam, mintha nappal lenne. Ahogy elértem a megfelelő ajtót, tisztán hallottam a bent lévő nők beszélgetését, a halálomról beszélgettek, de egyikük sem volt őszinte, csak pletykálkodni akartak. Az utolsó csepp az volt számomra, amikor anyám közömbös hangon azt mondta, túl gyenge volt az élethez. Kivágtam az ajtót és vicsorogva, megnyúlt szemfogakkal és vérvörös szemekkel állítottam szembe a közömbös némbereket odabent. Anyám a szívéhez kapott és hangos sikítozásba kezdett.
- Túl gyenge lennék az élethez, édesanyám? – kérdeztem eszeveszett hangon, majd a legközelebb álló nőhöz viharoztam és feltéptem a torkát, nem törődve a többi halálra rémült emberrel a teremben.
- Hogy lehet ez? – hüledezett és a szája elé kapta a kezét, amikor az élettelen, vér nélküli testet a földre ejtettem, ami koppant a régi fapadlón.
Csak simán átléptem és elé sétáltam, nem törődve a vérrel a számon és a fogaimon. azt akartam, hogy féljen, hogy rettegjen, méghozzá a gyenge fiától, aki letépheti a hülye kis fejét is, ha éppen arra van kedve.
- Élet, olykor ad, olykor elvesz. – válaszoltam, majd megragadtam a kezét és fordítva rajta, magamhoz húztam.
- De most én irányítok. – suttogtam a fülébe.
- Nem vagy isten, fiam. – nyögte miközben végig húztam a fogam lüktető ütőerén.
- Nem, én jobb vagyok nála. – hagyta el a számat az utolsó mondat, amit anyám még életében hallott.
Néztem a fejét, ami többé nem a testét ékesítette, hanem a padlót, ami a kifolyt vérnek köszönhetően elhagyta kopott, régi színét, ehelyett vörösen fénylett. Üdítő látvány volt, ahogy kisétáltam a testek között, miközben újdonsült erőmmel képtelen voltam betelni. Isten voltam az emberek között, csak hogy én nem voltam jó, a legrosszabb voltam, amit a teremtőm, csak rászabadíthatott a világra.
Egyre többen figyeltek fel rám a fajtánkon belül és a véremre szomjaztak. A véget látták bennem, hogy elárulom az eddig hőn féltett fajt, aki a sötétben, megbújva él és vadászik. De mi értelme bujkálni, ha bármit megtehetsz, ha az életet és a halált irányítod, ha a hatalmad végtelen, mert halhatatlan vagy? Kiléptem a sötétségből és a világ királyává váltam.
Az emberi létem maradéka, az utolsó érzéseim a régi szerelmemhez vezettek, a menyasszonyomhoz Lorenhez. Napikig figyeltem őt szótlanul és semmit sem tettem, az égvilágon semmit. Órákon keresztül képes voltam nézni, ahogy sír és a nevemet hajtogatja folytonosan. Ahogy teltek a napok, úgy nyugodott meg és felejtett el engem, ahogy a feledés homályába vesztem és csak emlékképként léteztem tovább a szívében. De az egyik nap, már nem bírtam tovább, látnom és beszélnem kellett vele. Megérintenem a testét, érezni Őt. A házuk végében lévő parkban ült a nagy tölgyfa mellett elhelyezett padon és a kezében szorongatott virágot nézte. Ahogy közelebb kerültem hozzá, hallottam, miként motyog magában, előre bámulva a semmibe. A mosolya csodálatos volt, ahogy nekem mesélt, ahogy a képzeletbeli Harryvel beszélt, ahogy megosztotta neki titkait.
- Képzeld Harry, ma lefestettelek és újra olyan volt, mintha itt lennél. – beszélt magában és, ha nem tudnám, hogy kurvára nem érzek semmit, azt hinném, sajog a szívem.
- Tudod, éjszakánként veled álmodom, és együtt vagyunk és boldogok vagyunk. – hallgatom tovább.
- Annyira hiányzol még most is, hiányzik a nevetésed, a gyönyörű zöld szemeid, a göndör hajad, amit annyira féltettél, hogy nem áll tökéletesen, hiányzik, hogy a becenevemen szólíts.
- Lor. – csúszott ki a számon, mire megfordult és nagy szemeket meresztve rám, terült el egy mosoly az arcán.
- Harry?
- Én vagyok. – léptem hozzá közelebb, azonban a szeretett mosolyt száműzték, egy pillanat volt és elszállt.
- Megőrültem? – kérdezte, de nem nézett rám. Magában beszélt, azt hitte képzelődik, hogy egy árny vagyok, amit a gyásza teremtett.
- Nem, egyáltalán nem vagy az gyönyörű Lor. – léptem oda hozzá és fogtam meg mindkét kezét, mire rám kapta a tekintetét.
- Érezlek. – nézett rám. – Túl valóságos vagy.
- Mert az vagyok Lor, élek, bár nem a ként, aki régen voltam.
- Ezt, hogy érted? - kérdezett rá, de láttam, hogy továbbra sem hisz a létezésem igazságában.
- Vámpír vagyok. – néztem rá és átváltoztattam az arcomat, felfedve előtte az igaz valómat.
- Istenem. – sikított fel és eltolt magától.
- Lor ne sikíts, csak nyugodj meg. – néztem mélyen a szemébe, mire azonnal azt tette, amit mondtam. Az igézetem alá vontam.
- Nem sikítok, csak megnyugszom. – válaszolta.
- Helyes. – ragadtam meg a kezét és a ház felé húztam.
A következő pillanatban már a hálószobában voltunk és végre magaménak tudhattam, ennek a csodás lánynak a testét, akit régen szerettem, de ma már ez nem, így volt. Egyetlen egy dolgot szerettem és az a vörös folyadék volt, ami éltetett, ami friss és meleg volt, amikor végig folyt a torkomon, ezzel melegséget költöztetve a hideg testembe. Pumpálva a halott szívemet és megtölteni a kiszáradt ereimet, újra és újra, a végtelenségig. Az ajkait csókoltam, miközben a szeretkezés miatt a szívverése rohamosan megemelkedett és szaporább lett. A hang a fülemnek egyre elviselhetetlenebb lett és a sóvárgás az ínyemben elviselhetetlenné vált, égett és fájt. Csak egy dolog volt, ami ezt csillapítani tudta volna és az a vér, ami egy ember ereiben csordogál. Lehajoltam Loren nyakához és amilyen óvatosan, csak tudtam a nyaka puha bőrébe mélyesztettem a fogam, míg mozogtam benne. Nem fogott fel az egészből semmit, hisz átadta magát nekem és az élvezetnek. Hallottam, ahogy a szívverése lassulni kezdett, és elfogott a rettegés, hogy nem tudok leállni és elszáll belőle az élet örökre. De nem lettem volna képes megölni őt, örökre mellettem akartam tudni, de a vérszomj erősebbnek bizonyult és a karjaimban hullott az élete darabokra.
***
Napjainkban a világ megváltozott, valamiként más lett, míg én száműztem magam évekre, csak egy koporsóban feküdtem, míg az idő némi ként elszállt felettem. Minden új volt és csillogó. A város, mi egykor kihalt volt, élte éjszakai életét. Új csillagok születtek és tűntek el, de egy valami örök és kárhozott volt, Én. Ébredésem első pillanatától kezdve tudtam, a föld népes lesz a vámpírokban. És nem voltam egyedül az örökké valóságban. Itt volt nekem Loren, aki egy volt immár a fajtámból és a szerelmünk is öröknek és megtörhetetlennek bizonyult, akárcsak mi magunk. Ahogy kézen fogva kiléptünk a kriptából, tudtam, hogy rászabadítottuk a gonoszt a városunkra, a halált adtunk Londonnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése